01. fejezet - Viccet félretéve, Niall vagyok. Niall Horan.

Sziasztok! 

Szerintem, határozottan jobb lett, mint az előzőverzió. De erről mondjatok Ti véleményt! :)

Tudom, most még kicsit lapos, de hamarosan felpörögnek az események. Remélem, akkor is velem tartotok. :) 

Jó olvasást!

Bay.

Ebéd után, pontban egy órakor vártam a rehabilitációs központ kapuja előtt a családom valamelyik tagjára, mert úgy volt megbeszélve, hogy jön értem valaki. Egyik kezemben a telefonomat szorongattam, a másikban pedig a bőröndöm fogantyúját. Folyamatosan körbe-körbe néztem, hátha meglátom a szüleim autóját, de semmi. Negyed óra elteltével elkezdtem írni egy sms-t a bátyámnak, amikor egy erős lökést éreztem, és máris a földön kötöttem ki. A telefonom kiesett a kezemből, azt csodálom, ha nem törött darabokra. A bőröndöm is egy puffanással kötött ki a földön, velem együtt. Annyira meglepődtem, hogy még sikítani is elfelejtettem. 

-         Ne haragudj! – mondta egy hang. Próbáltam eltűrni a hajamat a szemem elől, hogy lássam is a hang tulajdonosát. – Jól vagy? – kérdezte. A kezembe adta a telefonomat. Felnéztem rá. Egy kék szempárral találtam magam szemben.

-         Igen, minden rendben. – bólintottam, és elfogadtam a felém nyújtott kezet, hogy fel tudjak állni a földről. – Nem volt egy okos ötlet a járda közepén sms-t írni. – nevettem fel kínosan. Próbáltam kivágni magam nyertesen a helyzetből.

-         Az én hibám volt. Figyelmetlen voltam. – mosolyodott el. Gyermekien tette, ami magára vonzotta a tekintetemet. – A rajongók elől kellett futnom. – bökött a háta mögé, ahol nem volt senki. – Úgy néz ki sikerült lerázni őket. Nem mintha nem szeretném őket, de mindenkinek nem tudok aláírást adni, vagy éppen fényképezkedni velük. – mondta zavartan. De én leragadtam az előző mondatán.

-         Rajongók? – kérdeztem rá. Fogalmam sincs, ki ő, hogy rajongói vannak. – Ne haragudj, de nem vagyok képben.

-         Ennek örülök. – mosolyodott el. – Már mint, hogy nem vagy rajongó, és nem kezdesz el sikítani, vagy nem kéred meg a kezem. – nevetett fel. Én is nevetni kezdtem, azon, hogy megkérik a kezét. – Viccet félretéve, Niall vagyok. Niall Horan. – nyújtotta felém már másodszor a kezét.

-         Emma Katona. – fogtam meg a kezét. Egy hangos dudaszó zavart meg minket. Oda pillantottam, a már jól ismert autó állt kicsit arrébb. Milán ült a kormány mögött.

-         Niall! – kiabálta valaki, és ahogy oda pillantottam, egy hatalmas ember tömeg közeledett felénk. Olyanok voltak, mint a zombis filmekben a zombik, csak sokkal gyorsabbak, és nem vérre szomjaztak, hanem Niall-re.

-         Segítek, de az adósom vagy. – mosolyodtam el. Niall érdekesen nézett rám. – Ülj be a kocsiba. – Niall egyre furcsábban nézett rám. – Nyugi, nem rabolunk el. Azt se tudnám, kitől kérjek váltságdíjat érted. – nevettem fel. Niall arca kicsit ellazult, majd beült a kocsiba. Bedobtam mellé a táskámat, majd beültem Milán mellé.

-         Sziasztok! – köszönt Milán. Nem tudta hova tenni Niall. De egyelőre, még én sem. – Ő ki? – kérdezte magyarul, így teljesen érthetetlen volt Niall számára a dolog.

-         Niall Horan. – mosolyodtam el. – Valami rajongók üldözték, ezért segítettem neki. Milán a visszapillantóból nézegette Niall-t.

-         Hova visszük? – kérdezte néhány perces csend után. Hát ez egy nagyon jó kérdés.

-         Érted tudnak jönni, ha nálunk teszünk ki? – fordultam hátra.

-         Mi a címetek? Küldök egy sms-t Liam-nek. – vette elő a telefonját. Lediktáltam a címet, ő pedig bepötyögte a telefonjába.

Ezután leginkább Milánnal beszéltem. Magyarul kérdeztem. Nem akartam, hogy Niall megtudja, hogy a központból jöttem ki. Ez a dolog valamiért taszítja az embereket. Talán az szomorít el leginkább, hogy a legjobb barátnőm is ezért hagyott magamra. Nem veszi fel nekem a telefont, és nem válaszol az üzeneteimre sem. Megértem, hogy szörnyű lehetett neki, amikor felhívták, hogy mi történt velem, de esélyt sem adott, hogy elmagyarázzam az én nézőpontomat. Szerettem volna mindenkinek elmondani, mi történt velem. Miért tettem azt, amit. De eleinte nem ment, most pedig senki sem kíváncsi rá. Pedig szeretném, hogy tudják. De ők most teljesen nyugodtak, hogy meggyógyultam. Legalábbis úgy veszem észre, hogy nem akarnak erről beszélni.

-         Kint maradsz? – kérdezte Milán, amikor megállt az autó a házunk előtt. Zavartan néztem rá. Aztán eszembe jutott, hogy Niall miatt kéne kint maradnom.

-         Persze. – bólintottam. – Beviszed a bőröndöm? – pislogtam aranyosan. Milán sóhajtott egyet, majd kirángatta a kocsiból a táskámat. – Megvárom veled a lépcsőn a barátodat. – ültem le a lépcső tetejére, majd Niall is ugyanígy tett. – Ne haragudj, hogy nem hívlak be, csak most biztosan nagy a felhajtás oda bent. – támasztottam meg a kezemen a fejemet. Niall az ablak felé nézett, ahol mindenki kukkolt. – Ők a bátyáim. 

-         Úgy érzem, túlaggódóak. – mosolyodott el. Bólintottam egyet.

-         Igazából, csak annyira, amennyire a nagytestvéreknek kell. – magyaráztam meg. Niall elkapta a tekintetét az ablaktól. Amikor oda pillantottam, anya hessegette el a srácokat.

-         Köszönöm, hogy segítettél. Nagyon nem volt már kedvem többet szaladni. – támaszkodott meg a karjain maga mögött.

-         Most már ideje elmondanod, hogy mit is csinálsz, hogy sztár vagy. – vártam, hogy elmondja, mivel is foglalkozik a sztárságon belül. – Ígérem, nem fogok máshogy viselkedni veled, mint eddig. – tettem a szívemre a kezem.

-         A One Direction nevű fiúbandában vagyok énekes. – mondta. Bólintottam egyet. – És, te hol voltál? – kérdezte, én pedig nem értettem a kérdését. – Valahol csak voltál, ha egy bőrönddel ácsorogtál. Vagy csak hobbiból húzogatod magad után? – magyarázta meg viccesen. Felnevettem, ezzel is húzva az időt. Nem akartam a nyakába zúdítani a történetemet, akkor talán sikítva szaladna el. Úgy éreztem, új barátot találtam, és őt nem akartam elüldözni.

-         Én… Igazából… - addig-addig makogtam, amíg egy autó állt meg előttünk.

-         Megérkezett Liam. – állt fel Niall. Követtem a példáját. – Még találkozunk. – mosolyodott el.

-         Ezt erősen kétlem. – mosolyodtam el én is. – Viszlát, Niall Horan! – nevetettem fel.

-         Szia! – szaladt le a lépcsőn. Valószínűleg már a nevemre sem emlékszik.

Behuppant a kocsiba, majd egy intés után, mint akit kilőttek, úgy tűntek el. Miután megbizonyosodtam, hogy eltűntek a szemem elől, benyitottam a házunkba. Mindenki úgy tett, mintha nem is történt volna semmi, és nem egy rehabilitációs központból jöttem volna ki, hosszú hónapok után, és mintha nem egy sztárral ücsörögtem volna a lépcsőnk tetején. Annyira próbálták megjátszani, hogy minden rendben van, hogy ez tette furává az egész helyzetet.
Vacsoráig mindenki kerülgetett. Nem beszélgetett velem senki, mindenki elfoglalta magát. Egy szót sem szóltak hozzám. Ez megint csak fura volt. A bátyáim, már azért is szólni szoktak, ha a kanapén terpeszkedek, és ők le szeretnének ülni. Most pedig teszt jelleggel direkt olyan dolgokat tettem, amik amúgy zavarják őket. Mondanom sem kell, hogy egy szót sem szóltak érte. Szerencsére, nem kellett sokat várni vacsiig, és nem sokat kellett csendben ücsörögnöm. Nem beszélgettek velem, csak kerülgettek. Úgy éreztem magam, mint egy bútor, ami nem fontos senki számára.

-         Vacsora! – hallottam meg anya hangját a konyhából. Mindenki sietett, hogy elfoglalja a saját helyét az asztalnál, csak én mentem teljes nyugodtsággal. – A kedvencedet csináltam. – mosolygott rám anya. Meglepő, mennyit változott. Eddig egy szót sem szólt hozzám.

-         Köszönöm. – ültem le Dani és Milán közé. Szemben velem az ikrek ültek, és az asztal két végén anya és apa. Vagyis, apa még egyáltalán nem bukkant fel. – Apa hol van? – kérdeztem. Körbe járattam a szememet a többieken.

-         Biztosan a szobában. Majd nem sokára jön. – törte meg a csendet anya. Bólintottam egyet. Nem éreztem magam annyira jól, hogy apa nem jött le vacsorázni.

-         Szólok neki. – toltam hátrébb a székemet. Mindenki összenézett. Volt valami furcsa bennük.

-         Ne! – szólt rám anya. – Nem sokára lejön. Csak még dolgoznia kell. – kezdett hadarni anya. Tudtam, hogy mit jelent, ha hadar. Valamit titkol.

-         Jól van. – húztam vissza a székemet magam alá. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet a gond, de nem mertem megkérdezni. Még nem. Még csak egy fél napja vagyok itthon, még semmit sem szabad kérdeznem. – Holnap elmehetnénk valahova. – mondtam a bátyáimnak. Összenéztek, majd mindannyian lassabban kezdtek rágni. Csak az időt húzták a válaszadásig. – Vagy inkább nem. – kaptam be a villámról a falatot. – Finom volt. – tettem le a villámat. – Most felmegyek, fáradt vagyok. – dobtam a szalvétát az asztalra, miután megtöröltem a számat.

-         De alig ettél. – szólt utánam anya, de úgy tettem, mintha nem is hallottam volna meg. Nem ment volna le több falat a torkomon ilyen társaságban. Nem beszéltek velem, nem is vettek figyelembe. Nem azt vártam, hogy a nyakamba ugranak, és olyan lesz minden, mint régen, de azért egy kicsit megpróbálhatták volna.

A szobámban, minden ugyanúgy volt, mint hónapokkal ezelőtt. Tiszta ruhák a székemen, az ágyam bevetetlenül, néhány ruhám a földön, a cipőim szanaszét. A falakat poszterek, és képek borították. Ahogy elnéztem, a régi énem szobáját, megcsóváltam a fejemet. Ez az egész nem én vagyok. Már nem.
Az összes posztert és képet letéptem a falakról, majd összegyűrtem, és a kukába dobtam. A képeket nézegettem, ott még vidámak voltunk a testvéreimmel és a legjobb barátnőmmel. Az összes képet betettem az asztalom fiókjába. Körbenéztem, és még mindig nem stimmel valami. Összekapkodtam mindent a földről, majd egy merész elhatározás után, az ágyat az ablakom alá ráncigáltam. Az íróasztalomat a sarokba vonszoltam. Az ágyneműt lerángattam az ágyról, és kicseréltem a huzatot. A szekrénnyel nem bírtam egyedül, így azt holnapra hagyom, amikor majd talán változik a testvéreim hangulata és hozzáállása.
Amikor ránéztem a telefonomra, már éjfél volt. Most már mindenki megfürdött, így szabad számomra a pálya. Előkerestem tiszta ruhát, majd már siettem is a fürdőbe.

-         Emma csalódott volt, hogy nem jöttél le vacsorázni. – hallottam meg anya hangját a hálószobából. – Segítenünk kellene neki, hogy ne essen vissza. Ehelyett mit csinálunk? Semmit. A fiúk se beszélnek vele. Eddig nem volt olyan pillanat, hogy Dani és ő nem vitatkozták volna végig a vacsorát. Vagy, hogy ne vette volna el Noeltől a falatot, amit meg akart enni. Milán mindig megvédte, ma pedig úgy kellett ráerőszakolnom, hogy elmenjen érte. Marcell állandóan bosszantó megjegyzéseket tett neki, most pedig nem is szól hozzá. Senki sem beszélt vele. Csak akkor keltette fel az érdeklődésüket, amikor azzal a fiúval kint ültek a lépcsőn. – sóhajtott fel anya. – Alig evett vacsorát. Szerinted, így gyógyult fog maradni?

-         Sajnálom, hogy nem mentem le vacsorázni, de egyszerűen képtelen voltam rá. – mondta apa halkan. – A srácoktól pedig mit vársz? A kishúguk, akit eddig a széltől is védtek, ott feküdt, szinte vérbe fagyva a fürdőszobában. Látták, és nem értették, hogy történhetett mindez. Hogy nem tudták megvédeni. – mondta ki apa nyíltan. Nem kertelt, őszintén elmondta, amire gondol. Hangosan becsuktam a szobám ajtaját, hogy észrevegyék, más is ébren van rajtuk kívül.

A fürdőszobában engedtem a kádba vizet, majd belemásztam. Jó érzés volt a forró vízben. Hátra dőltem, és a csuklóimat kezdtem nézegetni. A hegek soha sem fognak eltűnni. Örökre nyomot hagytam a testemen. Örökre emlékeztetni fognak ezek a hegek, és nem csak engem, hanem mindenki mást is, hogy egyszer túl gyenge voltam. Folytak a könnyeim, ahogy arra gondoltam, tönkre tettem mindenki életét.
Amikor már kihűlt a víz, kikászálódtam a kádból, megtörölköztem, és a szobám felé vettem az irányt. Az egész házban csend és sötétség volt. Mire is számítottam éjfél után? Bedőltem az ágyba, és idejét láttam, hogy szembe nézzek a világgal a közösségi oldalakon keresztül. Elvettem a laptopomat az asztalomról. Hasra feküdtem, és miután bekapcsolt a gép, azonnal bepötyögtem Twitter-re és Facebook-ra a felhasználó nevemet és jelszavamat. Ahogy gondoltam, mindkettőn rengeteg üzenetem volt. Mindegyiknek csak az elejét olvastam el, és amelyikről azt gondoltam, hogy gyűlölködő lesz, azt nem is nyitottam meg. Egy üzeneten megakadt a szemem Twitter-en. Niall-től jött.

/Köszönöm, hogy nem kezdtél el sikítozni, és nem viselkedtél velem úgy, mintha különleges lennék. Jó éjszakát Emma!/ 

Nem hittem el, hogy tényleg írt. Nem mertem volna a fejemet tenni rá, hogy valaha is, bármilyen formában még beszélni fogok Niall-el.

/Elég furcsán néztem volna ki, ha sikítozni kezdek, tekintve, hogy tényleg nem tudtam, hogy ki vagy. De most már csak azért is, rá keresek én arra a bandára. :) Jó éjszakát Niall Horan!/

Bepötyögtem a rövidnek nem mondható választ, majd összecsuktam a laptopomat, és kényelembe helyeztem magam az ágyamban. Ráérek holnap is keresgélni, mégis milyen sztárral hozott össze a Sors.
Az a reményem, hogy milyen jót fogok aludni, hamar elszállt, mivel a fél hajnalt végig forgolódtam. Azon járt az agyam, mit tehetnék, hogy minden olyan legyen, mint régen, amikor még elég erős voltam, és nem csináltam ekkora hülyeséget, mint hónapokkal ezelőtt.