04. fejezet - Talán Emma lesz a legjobb lány barátom.

Sziasztok!
Minden bizonnyal rájöttetek, hogy ezt a részt Niall szemszögéből írtam, ahogy azt már korábban írtam Nektek, hogy megpróbálkozom vele.
Kérlek Titeket, legalább pipáljatok, hogy tudjam, tetszik vagy sem. :)
Jó olvasást!

Bay.

NIALL HORAN

Emma zavarta csapta be az ajtót előttünk. Nem tudom, mit láthatott, de nagyon nem akarta, hogy meglássam. Zavaros volt a számomra, hogy így viselkedik. Ez a "bújj az asztal alá" akció is eléggé hajmeresztő volt, de ezt a mostani megnyilvánulását nem tudom hova tenni.

- Minden rendben? - kérdeztem rá. Emma rám nézett, majd az ajtóra.
- Egy pillanat. - emelte fel a mutatóujját. Újra benyitott, majd valakinek intett, hogy jöjjön ki. Abszolút nem értettem a helyzetet.
- Mi a baj? - kérdezte a göndör hajú srác, aki kijött a házból.
- Ő ki? - mutogatott az ajtóra Emma. Mindketten oda néztünk.
- Ő? Az ajtó. Nem tudom, feltűnt-e, hogy már évek óta itt van. - gondolkodott el a srác. Megmosolyogtatott, ahogy hülyéskedik.
- Irtó vicces vagy. - motyogta Emma. Igazat kell adnom neki, tényleg vicces volt. - Az a lány ki?
- Ja, hogy ő. Az új szomszéd lány. Noelnek bejön és áthívta, de nem akar leszállni rólam. Mert elvileg olyan vagyok, mint valami Harry, és majdnem elbőgte ezért magát. - grimaszolt. Tényleg a haja hasonlított, de arcra teljesen más volt, mint Harry.
- Pont ezért tereld el a figyelmét, hogy be tudjunk menni Niall-el. - mondta Emma. Összehúztam a szemöldökeimet. Komolyan úgy kell beszöknünk a házukba?
- Szia, Dani vagyok. A bátyja. - biccentett Emma felé. Elég fura neve van. Gyakorolnom kell, ahogy itt mindenki nevét.
- Ni... - szakított félbe Emma torok köszörülése.
- Majd később összebarátkoztok. Most megtennéd, hogy csinálsz valamit? - esett kétségbe Emma. Megmosolyogtatott, ahogy türelmetlenkedett.
- Mit csinálsz cserébe? - húzta fel a szemöldökét Dani.
- Egy hétig mosogatok helyetted. - ajánlotta fel Emma.
- Azt amúgy is te csinálnád. - rázta meg a fejét Dani, hogy nem áll az alku.
- Jó, akkor mit szeretnél? - sóhajtott fel Emma. Az egyszer biztos, ilyet sosem szabad kérdezni egy testvértől, mert biztos a leggányabb melókat sózza rá.
- Lássuk csak... - gondolkozott el az ajtóban álló srác. - Kitakarítod a szobámat, egy hétig kiviszed a szemetet, és segítesz majd levakarni ezt a csajt magamról. - fejezte be nagy levegőt véve Dani. Emma elgondolkozott az ajánlaton, majd kezet rázott a bátyával. - Figyelj az ablakon keresztül, amikor jelzek, gyertek, de halkan.
- Oké. És köszönöm. - mosolygott Emma. Olyan kislányosan tette, amitől mindenki szíve ellágyul szerintem. Pár perc eltelt, amikor Emma abba hagyta a leskelődést, és a lehető leghalkabban nyitott be a saját házukba. Abszurd volt, hogy úgy lopakodik, mintha be akarna törni. A házban azonnal megcsapott a puding illat, amitől összefutott a nyál a számban. Nem is vettem észre, hogy Emma a csuklómat fogja és úgy húz maga után mindaddig, míg bele nem botlottam.
- Hé Lucy, várj! - kapta el a szomszéd lány karját Dani, aki felénk akart fordulni. Mi, mint akik megkövültünk, úgy álltunk Emmával a lépcső alsó fokain. Újra húzni kezdett Emma, amikor én azon bambultam, hogy Dani megcsókolja Lucy-t.
- Ez meleg volt. - fújta ki a levegőt Emma, amikor becsukta maga mögött a szobája ajtaját. - Nem néztem volna ki Daniból, hogy megcsókolja. - gondolkozott el az előbb látottakon. - Nem számítottan vendégre, ezért egy kicsit kupi van. - pakolászott néhány holmit az íróasztala fiókjába. - Ott a gitár, de mit szólnál hozzá, ha előtte ennénk pudingot? - mosolyodott el Emma. Hálás voltam, amiért felajánlotta.
- Oké. - bólintottam. Emma leültetett az ágyára. Ahogy kiment az édességért, ahova nem kellett követnem, hál' Istennek. Ki tudja mit tett volna Dani azzal a lánnyal, ha megint lebukás közelbe kerültünk volna. Halk kopogás ütötte meg a fülemet. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, szólaljak meg, vagy sem. Vajon ki lehet az ajtó túl oldalán? Mi van, ha az a lány?
- Ezt Emma küldte. - mondta egy srác az ajtóban. Egy tálat szorongatott a kezében. - Ő most kicsit elfoglalt lett, mert Dani és Noel összekaptak. - adta át a pudingot. Még forró volt, így várnom kellett vele, hogy elpusztítsam. - Amúgy Marcell vagyok. - nyújtotta felém a kezét. Kezet ráztam vele.
- Niall. - úgy néz ki, ahogy én furcsállom az ő neveiket, úgy ő is furcsállja az enyémet.
- Ja, és nyugodtan lejöhetsz, a szomszéd lány végre haza ment. Azt hiszem, sokkot kapott Danitól. - nevetett fel Marcell. Engem is nevetésre késztetett. Nem tudom a lány mire gondolhatott ezek után.
- Oké. - bólintottam és felálltam az ágyról. Követtem Marcellt lefelé. Sosem éreztem magam zavarban idegen helyen, de most valahogy nem voltam olyan bátor.
- Anya! - kiabálta túl a lentről jövő hangokat Marcell. Komolyan összeveszhettek oda lent. Marcell benyitott az egyik szobába. - Ő Niall, Emma barátja. - mutatott be az anyukájának. Teljesen olyan volt, mint Emma, csak kicsit idősebben. - Ő pedig az anyukánk.
- Szia, Viola vagyok. - mosolygott rám kedvesen. Ugyanúgy mosolygott, mint Emma.
- Niall Horan. - mondtam el a mai napon már nem először a nevem. Furcsa volt ez számomra, mert általában mindenki megismer, de itt nem. És valahogy örültem neki. - Örvendek. - mosolyogtam, de ahogy lenni szokott, kipirultam.
- Most olyan, mint egy manó. - nevetett fel Marcell. Ezt már nem vettem zokon, ha a szívdöglesztő elpirulásomról volt szó, de ha a magasságomról, akkor nagyon durcáztam.
- Marcell, ne piszkáld a vendégünket. Szerintem, aranyos. - mosolygott rám az asszony, ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van nála. De az is eszembe jutott, hogy Emmának apja is van, aki gondolom, nem lesz ilyen könnyű eset. Bár csak barátok vagyunk Emmával, akkor is félreértheti a helyzetet, és okkal, mivel csak az egy szem lányáról van szó. - Tegezz nyugodtan. - mondta Viola én pedig egy bólintással jeleztem, hogy rendben.
- Anya... asztma...? - termett mellettem egy számomra már ismert arc, ami Milánhoz tartozott. Nem értettem, hogy miről van szó, csak ennek a két szónak ismertem a jelentését. Mindenki arcán ijedséget láttam, bár én sem voltam nyugodt, de hála ír véremnek, rajtam nem látszott semmi. Ugyanolyan voltam, mint azelőtt, éppen csak belül őrültem meg, hogy mi lesz.
- Én lemegyek az öcsémhez. - sietett le a lépcsőn Marcell.
- A szobájában kell lennie tartaléknak, bár... - szaladt be az egyik ajtón Viola. Csak álltam, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Én nem kutathatok csak úgy más holmija között.
- Menj le nyugodtan, én megnézem a fürdőben. – mondta Milán. Végre valaki mondott nekem is valamit, hogy mit csináljak.

Lesiettem a lépcsőn, és az a látvány örökre az agyamba véste magát. Emma a kis dohányzóasztalon ült, vele szemben a kanapén a testvére, aki a levegőért küszködött. Zihált és sípolt, ahogy próbált levegőt venni. Emma pedig igyekezett megnyugtatni.

- Noel, figyelj rám, orron be és szájon ki. – mutatta, hogy hogyan csinálja, de nem sok sikerrel. - Lassan, ne kapkodj! - simogatta a hátát, ahogy a bátyja előre hajolt kínjában. - Figyelj rám! Mindjárt itt lesz a gyógyszer, de addig is próbálj nyugodtan levegőt venni, ahogy én. - magyarázott Emma, és megint megmutatta. - Ülj ide. - mutatott a padlóra. Noel egy kis segítséggel lecsúszott a kanapéról. Emma a háta mögé ült és kényszerítette, hogy húzza ki magát. Együtt próbáltak lélegezni, kisebb-nagyobb sikerrel. Marcell kétségbeesetten szorongatta a kanapé háttámláját, amikor mellettem a lépcsőn, leszaladt Milán nyomában Violával. - Itt a gyógyszer. Szippants bele. Nyugodtan, most már minden jobb lesz. - tartotta a szájához a pipát, amitől pár perc után már rendesen vette a levegőt Noel.
- Köszönöm. - mondta Noel Emmának. A szemei körül vörös keret jelent meg, ami árulkodott, hogy asztmás.
- Ne hülyéskedj. - legyintett Emma és megsimogatta a hátát. - Azt hittem, már kinőtted.
- Én is. - mondta halkan Noel.
- Most pedig kezdhettek mesélni, hogy miért jött elő megint Noel asztmája. - nézett fenyegetően Viola. Úgy érzem, itt komoly vallatás lesz, mert, hogy én nem mernék hazudni, tagadni, de még némán ülni sem, az biztos. Olyan tekintete volt Violának, mint egy őrmesternek. Keményen nézett a gyerekei szemébe, most örültem, hogy nekem semmi közöm hozzá. Vagy mégis?
- Noel belezúgott az új szomszédba, és én véletlenül lekaptam. - rántotta meg a vállát Dani. - Azt magyaráztam neki, hogy nem akarok tőle semmit, de Noel nem hitte el, és akkor lett rohama.
- Ezer más módon elterelhetted volna a figyelmét. Miért kellett megcsókolnod? - hörgött Noel, majd újra beleszippantott a friss levegőbe, ami a pipából jött ki.
- Anya! Igazából az én hibám. - szakította félbe Emma a kezdődő vitát. - Áthívtam Niall-t, de amikor megérkeztünk, megláttam azt a lányt, és láttam, hogy milyen karkötőt visel, és tudtam, ha észreveszi Niall-t, akkor elkezd sikítozni, meg ilyesmi. Megkértem Danit, hogy terelje el a lány figyelmét, amíg bejövünk. Dani pedig megcsókolta, de ugye Noelnek meg tetszik az a lány. Összevesztek, hogy akkor Dani mit is akar a lánytól. Akkor jött elő a rohama Noelnek. - mondta el szinte egy szuszra Emma. Végül is igen, miattam történt minden.
- Dani, ha nem szeretnél semmit Lucy-tól, menj szépen, és kérj tőle bocsánatot. Noel te pedig beszélj vele arról, hogy mit akarsz tőle. - utasított mindenkit Viola. Mindenki bólogatott, mire Viola tekintete meglágyult. - Neki állok vacsorát készíteni. Niall itt maradsz vacsorára? - nézett rám Viola. Zavarba jöttem, ahogy mindenki engem bámult. Esküszöm, jobban elpirultam, mint eddig bármikor, pedig sokkal több ember előtt szoktunk fellépni.
- Nem tudom. Nem akarok több bajt okozni. - motyogtam. Emma nagy szemekkel nézett rám.
- Ugyan, nem te okoztad a bajt. - rázta meg a fejét Viola.
- Ja, mind tudjuk, hogy a lányokkal csak a baj van. - vigyorodott el Dani.
- Már elnézést Mr. Tökéletes. - háborodott fel Emma. Ezen mindenki felnevetett. – Niall marad vacsorára. Ennyi izgalom után, biztos megéhezett. - beszélt helyettem Emma. Máskor is belerángathat ilyen jó dolgokba, mint egy vacsora.

Emma kitalálta, hogy amíg a vacsora készül, a szobájában leszünk. Már vártam, hogy mikor kerül elő a gitárja. Amikor pedig a kezemben volt, meg kellett róla bizonyosodnom, hogy Emmának igaza volt, és tényleg el van hangolódva, de nem volt vészes. Pár perc alatt helyre tettem a hangokat.

- Akkor kezdhetjük? - néztem a mellettem ülő lányra. Emma végig nagyon kíváncsian nézett, amíg hangoltam.
- Azt hiszem. - bólintott, de úgy nézett ki, mintha tartana az egésztől.
- Félsz tőle? - néztem rá. Próbáltam valamit kiolvasni a barna szemeiből.
- Egy kicsit attól, hogy nagyon béna leszek. - rántotta meg a vállát.
- Nem leszel, hidd el nekem. - mosolyodtam el. Emma rám pillantott.
- Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni? - kérdezte zavarban. Eddig még nem láttam bizonytalannak. Rövid ismertségünk alatt úgy tűnt, hogy magabiztos, és nem egy pánikolós fajta. Úgy néz ki tévedtem.
- Megígérem. - mosolyogtam még mindig a lehető legkedvesebben. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy untat. Voltaképpen, nagyon is jól elvagyok vele. Talán Emma lesz a legjobb lány barátom. Annyira más, mint a vele egykorú lányok. Olyan, mintha már megharcolta volna a maga harcát a világgal. Megfontolt, magabiztos, céltudatos, türelmes, segítőkész, egy kis félelemmel. Igen, eddig így tudnám jellemezni. - Először egy egyszerűvel kezdjük. Mondjuk, fogd le itt és itt, majd pengesd meg azokat a húrokat. - adtam a kezébe a gitárt, és mutogatni kezdtem. Emma bátortalanul nyúlt hozzá, majd megcsinálta, amit kértem tőle. Elmosolyodott és úgy nézett rám. Jó volt látni, hogy ennyire örül és feldobta, hogy sikerült neki.
- Láttad ezt? - kérdezte csodálkozva. Szerintem, még maga sem hitte el, hogy sikerült neki.
- Láttam. - bólintottam. Mi lesz, ha egy számot is megtanítok neki, talán még győzelmi táncot is jár. Majdnem felnevettem a gondolataimon, de egy hang megzavart.
- Kész a vacsora. - kopogott valaki az ajtón, de nem nézett be. Azt hiszem, ők többet hisznek a dolgokba, mint ami valójában.
- Én még a pudingot sem ettem meg. - gondolkoztam el. Hirtelen az sem jutott eszembe, hogy hova tettem le. Ételnél nagyon ritkán fordult elő.
- Majd utána megeszed. - rántotta meg a vállát Emma. Még szép, hogy megeszem.

Lent már mindenki az asztal körül ült és beszélgettek, számomra teljesen érthetetlen nyelven. Emma leültetett az egyik szabad székre, én pedig már tűkön ülve vártam a vacsit. Ínycsiklandó illatok terjengtek a konyhából.

- Dani, bocsánatot kértél már Lucy-tól? - nézett a bátyjára Emma. Dani megrántotta a vállát.
- Ne tudd meg milyen kínos volt. Lehadartam neki, hogy nem szeretnék tőle semmit, csak elragadott egy kicsit a hév, mire ő majdnem sírva fakadt, mert azt hitte, hogy egy randit akarok vele megbeszélni. - mesélte el Dani miközben vártuk a vacsorát. Örültem, hogy nem ugrálnak körbe, és nem részesítenek különleges bánásmódban. Itt csak egy átlagos srác voltam.
- És te Noel? - nézett most az egyik ikerre. Őszintén nem tudom, hogyan lehet Marcellt és Noelt megkülönböztetni. Eddig még semmi eltérőt nem vettem észre rajtuk.
- Hagyjuk. - legyintett Noel. - Az a lány gógyis. Még szerencse, hogy Dani lekapta, mert így legalább kiderült, hogy nincs elég esze. Dani is csak azért tetszett neki, mert valamilyen Harry-re hasonlít. - fújtatott. Neki dőltem a szék háttámlájának.
- Harry Styles. - mondtam ki az énekes nevét. Mindenki rám nézett. Tudtam, hogy azt sem tudják, hogy miről beszélek. - Tudjátok. - mondtam, de nem tudták. - Egy bandában énekelünk. A One Direction-ben. - fejtettem ki, mire mindenki úgy nézett, mintha csak az esti foci meccs eredményét mondtam volna el. Nem igazán foglalkoztak sem azzal, hogy én híres vagyok, sem pedig a sztársággal. Kifejezetten örültem ennek.

Viola pakolta az ételt az asztalra. Illedelmesen megvártam, míg mindenki szed magának annak ellenére is, hogy egy örökké valóságnak tűnt az az idő.
Mondhatni jól laktam, mire végeztünk, utána pedig még várt egy tál puding.
Amíg Emma azt az egy akkordot gyakorolta, amit mutattam neki, én jóízűen megettem a desszert desszertjét.
Már bőven elmúlt tíz óra, amikor haza indultam. Szerencsére észrevétlenül jutottam el az autómig. Jól éreztem magam Emmával és a családjával. Végre lehetett egy teljesen átlagos napom, hosszú idő óta először. Egy valami azonban szemet szúrt. Hol volt Emma apja?

03. fejezet - Ne kérdezz semmit, csak bújj az asztal alá!

Sziasztok!
Úgy érzem, most kezd beindulni a történet. :) A következő fejezetet megpróbálom Niall szemszögéből megírni. :)
Jó olvasást! 

Bay.

A várost jártam már kora reggel óta és az összes kirakatra rátapadtam, ahol láttam bármiféle állás lehetőséget. Már jártam ruhaüzletben, pékségben, gyorsétteremben, kávézóban, sőt még játék boltban is.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy ma már mindenhol megfordultam.
Lassan sétáltam, hogy mindent észrevegyek, amikor majdnem kiszúrta a szememet a legjobb kínai étterem. Gyorsan előkaptam a telefonomat  és lefényképeztem. Azonnal feltöltöttem twitter-re, azzal a címmel, hogy:

~ Azt hiszem, minden ember erre gondol, ha megéhezik. :) ~

Mosolyogva mentem be a kis üzletbe. Ahogy megláttam a pultot, odasétáltam, és mivel rendeléses alapon működött, rendeltem. Leültem egy viszonylag eldugott helyre, jó, igazából egy bazi nagy zöld cserepes növény volt az álcám. Miközben vártam a rendelésemet, a telefonomon pötyögtem. Jelezte a kütyü, hogy valaki írt twitter-en. 

/Ne mozdulj! Azonnal ott vagyok. :)/ 

Nem tudom, hogy mégis hogyan találna meg, de azért vártam, mikor bukkan fel. Jeleztek, hogy kész a korai ebédem, mert ezen a helyen nem divat ám kivinni a rendelést az asztalhoz. Itt senki sincs körbeugrálva, és senkinek sincs lesve minden kívánsága. Talán így történt az is, hogy amikor berobban Niall az ajtón, senki sem foglalkozott vele. Senkit sem érdekelt, hogy ki ő, vagy miért siet annyira, mintha az élete múlna rajta.

- Végre! - lihegte. Úgy néz ki én csak ilyen állapotban találkozom vele.

- Szia Horan! - öleltem magamhoz a rendelésemet, ami egy nagy tálcán várt engem. - Gondoltam, éhes leszel, úgyhogy neked is rendeltem. - mutattam a tálcán sorakozó finomságokra.

- Te most viccelsz, ugye? - mosolyodott el, és olyan fejet vágott, mintha ennél kedvesebb gesztust még soha senki nem tett volna vele.

- Nem. Amúgy te mindig futva közlekedsz? - kérdeztem, közben pedig elindultam az asztalom felé.

- Haha. Nem, csak mostanában. - motyogta. Felajánlottam neki a zöld növény biztonságát, hogy az a kevés érdeklődő se vegye észre.

- Találtál munkát? – kérdezte, amikor már szemtől szemben ültünk.

- Még nem igazán. Több helyen is voltam, és most a válaszokat várom. - mosolyodtam el. - Bár nem hiszem, hogy bármelyik helyről hívnának.

- Ne légy kishitű. - vett el egy tál ételt a tálcáról. - Van egy kis gond, nem tudok pálcikával enni. - mondta, de olyan sajnálattal a hangjában, hogy komolyan meghatott.

- Akkor szerencséd van, mert én zseni vagyok benne. Megtanítom, hogy kell. - mosolyodtam el. - Fogd meg így. Tedd oda az ujjad, és már csak csattogtatni kell. - érintettem össze a pálcákat a kezemben.

- Akárhogy nézem, ez lehetetlen. - panaszkodott. Megcsóváltam a fejem és mellé lépve megmutattam neki még egyszer.

- Ha nem sikerül, kérek neked egy villát. - jelentettem ki. Addig-addig ügyeskedett, míg nem sikerült neki.

- A barátod nincs a plafonon, amiért egy idegen fiúval ebédelsz? - puhatolózott a magánéletem felől.

- Nincs barátom. Körülbelül fél éve szakítottunk. - rántottam meg a vállam. - És a te barátnőddel mi a helyzet? - érdeklődtem. Niall elmosolyodott.

- Amióta ez az egész elkezdődött, tudod a banda meg minden, nem volt egy tartalmas kapcsolatom sem. - rázta meg a fejét. Csak most vettem észre, hogy már el is tűnt a táljából az étel.

- De jelentkezők akadnának. - mondtam, mintha egy oltári nagy titkot árultam volta el.

- Igen, de ez nem olyan, hogy rámutatok valakire a tömegből. Úgy értem, én nem olyan vagyok, aki meglát valakit és szerelmes lesz. Sőt, jobban szeretem, ha egy hullámhosszon vagyunk. Ha tudunk beszélgetni, de meg van az a bizonyos szikra is köztünk. - amikor befejezte a mondandóját, csak akkor jött rá, hogy talán túlságosan kifejtette a nézeteit.

- Ne kérdezz semmit, csak bújj az asztal alá! - mondtam határozottan, amikor megláttam két lányt közeledni felénk egy-egy papírral a kezükben. Személy szerint nem akartam címlapon lenni, mint Niall Horan titokzatos barátnője, és gondolom, Niall sem akart volna magyarázkodni.

- Szia! Nem itt ült véletlenül Niall Horan? - léptek az asztalhoz. Épp, amikor Niall eltűnt az asztal alatt a terítő takarásába.

- Sziasztok! - köszöntem barátságosan. Nem akartam hazudni nekik, de nem igazán jutott eszembe semmi, amivel megmenthettem volna a helyzetet. - De, mintha én is láttam volna, de még mielőtt ehhez az asztalhoz jöttem volna, lelépett. - vágtam bánatos képet, mintha legalább annyira megviselt volna a dolog, mint őket.

- Hát... Akkor köszönjük. Szia! - mentek el szomorkodva. Még a kínai éttermet is elhagyták. Meg sem várták, hogy elköszönjek.

- Most már elő jöhetsz. - hajoltam le felhúzva a terítőt. Niall nagy nyögdécselésekkel bújt elő a kis asztal alól. Hát... Ha eddig nem néztek ránk furán, most már határozottan nem mindennapi látványt nyújtottunk.

- Ez ügyes volt. - mosolyodott el. - Annyira szeretem a rajongóinkat, hiszen nekik köszönhetünk mindent, de az már nem pálya, hogy egy csepp magánéletünk sincs. Nem tudunk egy baráttal beülni megenni vagy meginni valamit, mert azonnal ott vannak és képet szeretnének. Ha most megláttak volna veled, biztosan az lett volna az első gondolatuk, hogy a titkos barátnőm vagy, akit rejtegetek a világ elől. - mondta el egy szuszra Niall. Együtt éreztem vele, hisz, ahogy mondta nincs magánéletük. Ki tudja mióta élik a mindennapjaikat a világ szeme láttára. Megértem, ha néha betelik az a bizonyos pohár. - Nem szeretném, ha a te életedet is felforgatnák miattam. - és most sem azon akadt ki, hogy az ő programja el lett egy kicsit szúrva, hanem, hogy mi lesz az én életemmel.

- Szerintem, igazán vicces volt, ahogy elbújtál. - mosolyogtam, azzal is próbálva visszaterelni a jó hangulat felé az ebédet. - Köszönöm, hogy ennyire aggódsz miattam, de szerintem, nem vagyok annyira feltűnő jelenség, hogy észrevegyenek egy akkora személyiség mellett, mint Niall Horan. - nevettem fel. Niall helytelenítően megrázta a fejét.

- Kishitű vagy! Szerintem, meg tévedsz. Ahogy meglátnának akár a két méteres körzetemben, máris az lenne, amit az előbb is említettem. - vett maga elé egy másik tányér ételt.

- Nem vitatkozom. - emeltem fel a kezemet magam elé. - Mesélj, mit fogsz a nap hátralévő részében csinálni?

- Igazából még nincs tervem. Ma nincs semmi kötelező program. - mosolyodott el. Most figyeltem csak meg jobban, hogy milyen tökéletes mosolya van. És azok a kék szemek. Mindig is irigyeltem a kék szemű embereket. - Ha szeretnéd, megtaníthatok ma egy-két fogást a gitárodon. - ajánlotta fel. Igazából én nem vettem komolyan, amikor üzenetben felajánlotta.

- Abban sem vagyok biztos, hogy be van hangolva. - jelentettem ki kínosan.

- Azt két perc alatt tudom orvosolni. - vágta rá azonnal. Nagyon kíváncsi a bénázásomra.

- Hát... Akkor rendben. - bólintottam rá. Niall egy pillanat alatt eltűntette az ételeket, még észrevétlenül az enyémet is elcsente.

- Egy kicsit arrébb parkoltam le. Te kocsival jöttél? - kérdezett rá. Elmosolyodtam.

- Igazából igen, de mégsem. - mosolyodtam el. Niall furán nézett rám. - Az egyik bátyám hozott el, aztán haza ment. - magyaráztam el. Niall bólintott egyet, hogy megértette.

- Akkor várj meg itt. Mindjárt itt vagyok. - sietett el. Gondolom a kocsijához ment. A kínai étterem előtt vártam rá, ahogy megbeszéltük, amikor egy fekete kocsi állt meg előttem. Egy mosoly kíséretében szálltam be az anyósülésre. - Nincs még jogsid? - kérdezett rá. Jogos kérdés volt a részéről.

- Van, de még sem. - mosolyogtam rá ártatlanul. Megint egy értetlen nézést kaptam tőle. - Már megcsináltam a forgalmi vizsgát, át is mentem, már csak a jogosítványomnak kell megérkeznie. - mondtam el. - Te ügyesen vezetsz. - dicsértem meg. Csak nehogy a fejébe szálljon, aztán elkezdjen menőzni.

- Köszönöm. - mosolyodott el. - Örülnék neki, ha anyukád sütne valami finomságot. - mondta teljesen ártatlan képpel, úgy, mint egy kisfiú.

- Most ettél. Még az én részemet is megetted. - hitetlenkedtem. Niall megrántotta a vállát, mintha nem tudna mit mondani erre.

- Pár nap és megismered a napirendemet, aminek a kilencvennyolc százalékát a kaja tölti ki. - pirult el. Olyan kismanósan pirult.

- Most olyan vagy, mint egy manó. - mosolyodtam el. Nem gúnynak szántam, sőt irigyeltem, hogy el tud pirulni. Belőlem kimaradt az a gén.

- Nem ér cukkolni a magasságomat. - háborodott fel. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy jelezzem, nem úgy gondoltam.

- Arra értettem, hogy elpirultál. Úgy festettél, mint a karácsonyi filmekben a manók, akiknek be van pirosítózva az arcuk. - mentegetőztem. Niall rám pillantott. - Ne haragudj, ha félreérthető voltam. - kértem elnézést. Otthon mindig az volt a divat, ha megsértettük a másikat, hogy bocsánatot kérünk.

 - Ha tényleg így van, akkor meg van bocsátva. - mosolygott rám. Most megnyugodtam. Nem is vettem észre, hogy haza értünk. Addig beszélgettünk, míg Niall le nem parkolt a ház előtt.

Szerencsére csendes környéken laktunk, így nyugodtan mutatkozhattunk együtt az utcán. Felszaladtam a lépcsőn, amitől teljesen kifulladtam és ezért csak nagy nehézségek árán tudtam csak kinyitni az ajtót. Ami ott bent fogadott, arra egyáltalán nem számítottam.

02. fejezet - Amúgy is, nem lesz ez egy kicsit sok?

Sziasztok! 

Megérkeztem a második fejezettel. Remélem, tetszeni fog. Tudom, még nem indult be a történet, de hamarosan most már rendesen belemerülünk.

Ne feledjétek, pipáljatok, komizzatok, de valamilyen nyomot hagyjatok magatok után. :)

Jó olvasást!

Bay. 

A reggelit kihagytam, helyette inkább a laptopomat vettem a kezembe, azzal az elhatározással, hogy utána járok én a One Direction nevű bandának.
Elkezdtem írni a keresőbe, de olyan érzésem volt, hogy nem helyes. Hiszen, miért ismerkednék meg az újságok által kialakított képpel, ha személyesen is megismerhetem az illetőt? Természetesen csak barátilag. Semmi több. Bejelentkeztem Twitter-re, hátha Niall írt. Magam sem értem, miért villanyoz fel ennyire, hogy írt vagy sem. De az is biztos, hogy csak miatta vagyok még mindig elérhető azon és a többi közösségi oldalon is.

/Ha szeretnél, csak nyugodtan. De jobban szeretném, ha nem azokat az embereket ismernéd meg, akiket az internet tesz eléd. Mond csak, reggeliztél már?/

Nem is tudom, hogy meglepett-e vagy sem, hogy válaszolt az üzenetemre. Hiszen, semmi érdekes nincs ebben. Ugyanolyan ember, mint én, vagy bárki más. Biztosan jól esik neki egy kicsit kiszakadni abból a csillogásból, amibe került, és átlagos emberekkel beszélni, jelen esetben írni. Aki mellesleg nem kezd sikítani, sírni vagy megkérni a kezét. 

/Reggelre eldöntöttem, hogy nem keresek rátok. Majd te mesélsz magadról, ha elég jóban leszünk hozzá. :) Még nem ettem. Nem rég ébredtem./

Pötyögtem be a választ, teljesen természetesen. Nagyon kíváncsi leszek, mi sül ki ebből. Egyben voltam biztos, kezdetét vette két teljesen átlagos ember, átlagos beszélgetése.

/Ennek igazán örülök. Az egyszer biztos, hogy tele vagy meglepetéssel számomra. :) Akkor ideje, hogy reggelizz. Én már megettem három szendvicset. :)/

/Pedig egy teljesen átlagos és kiszámítható lány vagyok. :) Hűha, azt hiszem, ezzel nem tudom felvenni a versenyt. :P/

/Akkor még sokat kell tanulnom a lányok terén. :) Szabad megtudnom, hogy mit találtál ki a megmentésemért cserébe?/

/Még nem találtam ki semmit. De te leszel az első, akit tájékoztatok róla. ;)/

/Jól van, csak ne legyen valami túl égő dolog. Valahogy gondoltam, hogy nem az újságokat riasztod. :) Amúgy most jutott eszembe, milyen nyelven beszéltetek a kocsiban?/

/Kellett neked ezt mondanod. Emlékeztetlek, hogy négy bátyám van. Mestere vagyok az idegesítésnek. ;) Magyarul beszéltünk. Mi magyarok vagyunk, csak a születésem után ide költöztünk. Vicces volt, igaz?/

/Már el is feledkeztem róluk. Pedig elég hatásos volt az első „találkozás”. :D Nem vicces, inkább érdekes. Reméltem, hogy nem csak szép, de okos is vagy. :)/

/Nem csak ők bámultak ám meg. Találd ki, ki volt! Kedves ez a bók. Köszönöm, de ez nincs így, mert például spanyolból egyáltalán nem vagyok képben. :(/

/Fogalmam sincs. Talán anyukád? Akkor nagy szerencséd van, mert én maga vagyok a tökély spanyolból. Szívesen korrepetállak. :)/

/Ezt mégis honnan tudtad?? Titkon még valamiféle gondolatolvasó vagy, vagy hogy is nevezzem? Köszönöm, lehet jövőre élek a lehetőséggel. De ne hidd, hogy ezzel le van róva a tartozásod. Ez mindössze egy önzetlen gesztus. :)/

/Nem tudtam. Csak gondoltam, ha apukád lett volna, akkor ő egy másodperc alatt kirontott volna a házból, és kérdőre vont volna, hogy mit akarok tőled. :) Bevallom, reméltem, hogy anyukád behív egy sütire. :P Hívj egyszerűen Niall-nel. :) Egy percig sem gondoltam, hogy így lenne. :) Ne haragudj, de most mennünk kell valamelyik műsorba. Megnézel minket a tv-ben?/

/Apa nem olyan. Apa szereti szépen, lassan szétcincálni a fiú barátaimat. Amiből van elég, mivel focizom. :) Legközelebb, ha lesz süti, feltétlenül szólok. :) Nem haragszom. :) Kizárt dolog, hogy megnézlek, majd elmeséled, hogy mi történt. Jó szórakozást Niall Horan! És most már megyek reggelizni. :)/

Lecsuktam a laptopomat. Nem vártam már választ. Lecsoszogtam a konyhába, ahol még vagy már nem volt senki. Benéztem a hűtőbe, ahol a tegnapi maradékom gondosan el volt csomagolva. Ha vacsorának jó volt, jó lesz reggelinek is. Betettem a mikróba és vártam. Még így egyedül is jobb volt enni, mint a tegnapi vacsorán, ami volt. Tényleg a kedvencem volt ez az étel, és anya megint tökéletesen csinálta meg, de tegnap este valahogy alig csúszott le a torkomon.  
Reggeli után, gondoltam, megkérem a bátyáimat, hogy segítsenek arrébb tenni a szekrényemet.

-          Milán! – kopogtam be az ajtaján. Rá számíthattam most a leginkább, ha ilyenről volt szó. Komolyan edzett, nagy álma volt, hogy egyszer nyit egy saját konditermet.

-          Igen? – szólalt meg. Benyitottam, és meg sem lepett, hogy még ágyban van.

-          Csak azt szerettem volna, hogy segítenél-e egy kicsit. Át szeretném tenni a szekrényemet a másik sarokba. – úgy beszéltem, mintha nem is ismerném. Ő és itt mindenki más, nem volt ugyanaz az ember, mint azelőtt. De erről az egészről, csak én tehettem. – De, ha nincs kedved akkor nem kell. Végül is, eddig is elfért ott, ahol van. – mosolyodtam el, és már indultam is kifelé. Olyan más arca volt most, és nem azért, mert már megint borostás volt, úgy nézett rám, ahogy itt mindenki más. Nem tudtak velem, és azzal a helyzettel, hogy újra itthon vagyok, semmit sem kezdeni.  

-          Emma! Meg sem vártad, hogy válaszoljak. – ült fel az ágyában. – Reggelizem, és utána segítek. Szólok Daninak is. – mosolyodott el. Bólintottam egyet, és gyorsan kisiettem a szobából.

-          Marcell! Nyisd ki az ajtót! Pisilnem kell, te pedig direkt szivatsz. – dörömbölt a fürdőszoba ajtaján Noel. – Jó reggelt! – fordult felém, amikor észrevette, hogy én is ott vagyok.

-          Szia Noel! – mosolyodtam el. Eddig utáltam rájuk kelni, de most rájöttem, hogy nagyon is hiányzott már.

-          Marcell! – kopogott még erőteljesebben Noel az ajtón.

-          Miért nem használod anyáék fürdőjét? – tettem fel a tízmilliós kérdést.

-          Ezt lekésted Öcsi. – szaladt el mellettünk Dani. Most nagyon sajnáltam Noelt. Mindig ő szívja meg. Először mindig Marcell előzi meg, aztán Dani. Olyankor lemegy enni. Aztán én, és végül Milán. Így történik általában az, hogy mindig csak tíz perce marad elkészülni.

-          Ezt nem hiszem el! Esküszöm, átmegyek a szomszédba. – morgott Noel, és ebben a pillanatban jött elő Milán.

-          Az újakhoz? – kérdezte, furán néztem rájuk. Új szomszédok? Mégis mióta?

-          Mikor költöztek ide? – szóltam közbe. Összenéztek, volt egy olyan érzésem, hogy senki sem tudja pontosan.

-          Körülbelül két hete. – bökte ki Milán. Majd el is tűnt a lépcsőn, gondolom a konyhába. Hasonlóan tettem, mint ő, csak én a szobámba mentem, mert még ki kell pakolnom a szekrényt. Még sem lehetek annyira szemét velük, hogy egy csurdig megpakolt szekrényt kelljen vonszolniuk. Bár jót nevetnék rajtuk.

 

Ahogy lenni szokott minden ruhám össze-vissza hevert a szekrényben. Ahogy végig néztem azokon a ruhákon, úgy éreztem, azok nem én vagyok. Az összes ruhám rossz emléket őrzött, és nem éreztem volna jól magam bennük. Előhúztam egy eddig nem használt fekete leggingset, és egy trikót hozzá. Ez talán megfelelő lesz. A lehető leggyorsabban dobáltam az ágyamra az anyagokat, és előkerült olyan dolog is, amiről egyáltalán nem számítottam. Milán ősrégi gitárja, amit még akkor mentettem meg, amikor ő kiszanálta. Elmosolyodtam, majd előkaptam a telefonomat, és lefényképeztem.

~ A pakolás egyik előnye, hogy rábukkansz a régi kincsekre. :) ~

Kiposztoltam, hátha valakit érdekel, bár nem számítottam sok jóra, körülbelül 100 követőm volt, még mikor „normális” voltam, most már csak tizenöt, ha akad. Ahogy végeztem a fiúk meg is jelentek. Milán és Dani megálltam az ajtóban, és csak bámultak rám, a nagy kupac ruhára, a gitárra, és nem tudták hova tenni a dolgot. A ruhákról jut eszembe, be kell újítanom. A mostaniakat, majd el kell juttatnom valamilyen szervezethez.

 

-          Várjunk, nem ez a szekrény volt legalább száz kiló? – állt meg Dani a szekrényre meredve.

-          Most ne hülyéskedj! Nincs kedvem sérvet kapni, mert te csak megjátszod, hogy segítesz. – szólt rá Milán. Leültem a székemre, hogy ne legyek útban, és csak bámultam a két bátyámra.

-          Csak megjegyzem, hogy közted és köztem, óriási méretbeli különbségek vannak. – emelte fel a kezét Dani. Ez igaz is volt. Milán rengeteg időt fordított arra, hogy kidolgozza a testét, míg mi többiek vártuk a csodát, hogy kockás hasunk legyen.

-          Most nem tudod magadat kimagyarázni, mint a spanyol érettségin. – fogta meg az egyik oldalát a szekrénynek Milán.

-          Te csak azt hiszed. – nevetett fel, majd úgy tett, mert láttam, hogy csak megjátssza, mintha segítene, közben pedig értelmetlen dolgokról beszélt. – Emma, nincs kedved eljönni velünk egy koncertre a hétvégén? – kérdezte, csak úgy hirtelen. Teljesen meglepődtem. Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy majdnem eldőltem a székemmel.

-          Milyen koncert? Milyen banda? – kérdeztem rá, miután képes voltam megszólalni.

-          Egy rock banda. A nevüket elfelejtettem, most törnek fel. – támaszkodott neki a szekrénynek, mire az majdnem eldőlt. Sőt, ha Milán nem kapta volna el, biztosan nagyot csattant volna.

-          Öhm… Oké. – bólintottam rá. Bár nem tudom mire számíthatok egy rock koncerten, mert világ életemben eddig csak iskolai bálokon voltam.

-          Dani megtennéd, hogy… - szenvedett Milán. Dani oda pillantott, és amikor felmérte a helyzet súlyosságát, azonnal megfogta a szekrényt.

 

Alig negyed óra múlva a helyén volt a szekrényem. Miközben pakoltam, csak arra gondoltam, hogy ezzel a koncerttel, talán visszakapom a testvéreimet, és talán, ha nem is olyan, de majdnem olyan lesz minden, mint régen.
Ahogy pakoltam, úgy szanáltam. Két nagy zsák ruha lett, ami majd más valakinek örömet fog okozni, és szinte alig maradt ruhám a szekrényemben. Nem baj, majd holnap veszek néhány ruhát, meg aztán valami nyári munka után is kell néznem, ahogy eddig is tettem minden évben.
Délután kettőkor végeztem a pakolással, és úgy határoztam végeztem már mindennel. Legalábbis, anya nem írt ki nekem üzenetet, hogy bármilyen házimunkám lenne, és még egyik bátyám sem keresett meg azzal, hogy bármiben is segítsek. Elterültem az ágyon, a laptopomat a hasamra téve nyitom meg a Facebook-ot, és Twitter-t.

 

/Hűha! Akkor jól kijönnél Lou-val. Igazából nincs kedvem elmesélni. A szokásos kérdések voltak. Mit reggeliztél?/ 

Úgy néz ki, most már mindig kell tőle számítanom egy üzenetre. Sokat mondott ezzel, de, ha nem szeretne róla beszélni, akkor nem erőltetem.

/Lou? Ő ki? Rendben. Megértem. Biztosan unalmas lehet. A tegnapi vacsorámat melegítettem meg. :)/

/Lou is a bandában van. Majd egyszer bemutatlak a többieknek is. Most még egy kicsit megtartalak magamnak. :)Ha ma reggel etted meg a tegnapi vacsorádat, akkor tegnap vacsorára mit ettél?/

/Jól van. :) Most egyelőre itthon szeretnék berendezkedni. Ma már sikerült teljesen átrendezni a szobámat. :) Tegnap nem igazán voltam éhes, szóval nem sokat ettem./

/Juj, tényleg láttam a képet. Miért nem mondtad, hogy tudsz gitározni?/

/Nem tudok gitározni, csak megmentettem, hogy ne legyen ki dobva. A legidősebb bátyámé volt, és neki már nem kellett, én viszont nem tudtam csak úgy túladni rajta. :)/

/Megtaníthatlak, ha gondolod./

/Mi vagy te valamiféle szuperhős? Tudsz spanyolul, tudsz gitározni, és még egy bandában is énekelsz. Kezdem úgy érezni, hogy buta vagyok. Amúgy is, nem lesz ez egy kicsit sok?/

/Ez vicces. Végül is, lehetek Super Niall. :) Ne érezd úgy, hogy buta lennél. Neked is megvannak azok a dolgaid, amikben jó vagy. :) Csak egy segítek egy barátomnak./ 

/Na, ez volt vicces. Ezt most már nem mosod le magadról. Eddig még nem találtam ilyet. Ja, de várj! Remekül tudok felvenni rendelést, és kivinni asztalokhoz. :) Oké! Akkor, ha lesz szabadidőd el is kezdhetnénk a gitár leckéket. :)/

/Ezt most nem értem? Dolgozol valahol? Rendben. :)/

/Most jelenleg nem. Holnap megyek egy nyári munka kereső körútra. :)/

/Ha találtál egy jó gyorskajáldát, szólj! :)/

 

/Oké! :)Ha találok egy munkát, vendégem vagy egy menüre. :)/

/Jó fejségből jeles! :)/

/Köszönöm./

Egész délután beszélgettünk Niall-el teljesen természetes dolgokról. Olyan volt, mintha ősidők óta ismernénk egymást. Beszélgettünk, mintha eddig nem csak egyszer találkoztunk volna életünkben.
Azt hiszem, Niall Horan egy remek ember.