13. fejezet - Persze, egyáltalán nem említettem.

LORELAI DONOVAN

Meglepetésként ért, amikor az öcsém beállított hozzám, az egyik szállodába. Megint csak elfelejtett nekem szólni, hogy meglátogat, de ezért nem is szóltam neki, hiszen, örültem neki, mint majom a farkának. Hiányzott az öcsém, ez nem volt kétség. Mindig is hiányzik, amikor egy hétnél tovább van távolt tőlem, most pedig még nem is hallottam felőle. Minden közösségi felületről eltűnt, a telefont sem vette fel, és ő sem hívott vissza. Kezdtem aggódni érte, ezért is hívtam a szüleimet, hogy mondjanak valamit, mi történt, de egyikük sem adott választ a kérdésemre. Csak annyit mondtak, hogy majd Cameron elmondja mi történt. Mert ők sem tudnak semmit, igazából. Cameron nem mozdul már úgy ki, ahogy szokott, egész nap a szobájában van. Már napok óta.
Ha az öcsém így viselkedik, nem kis bajról van szó.

-          Szóval, mi történt? – kérdeztem az öcsémtől, miután letette a hatalmas bőröndjét. Ő meg mégis hova készül? Jobban mondva, mennyi időre?

-          Nem pihenhetnék egy kicsit? Majd később beszélünk. Rendben? – terült el a még bevetetlen ágyamban.

-          Nem, nincs rendben! Szeretném, ha megmagyaráznád mi történt veled? Nem veszed fel a telefont, ha kereslek, aztán meg csak úgy beállítasz! Anyáék mondták, hogy otthon a szobádban gubbasztasz, nem mozdulsz ki. Szóval, mi történt veled? – ültem le az ágy szélére. Türelmesen vártam, hogy elkezdjen beszélni, de Cameron sokáig rágódott még.

-          Abba hagytam a focit. – mondtam ki halkan. Tudta, hogy nem értek egyet a döntésével.

-          Mikor? – kérdeztem vissza. Nem akartam, hogy féljen a reakciómtól. Az, hogy nem helyeslem a meghozott döntését, ez akkor is az ő döntése volt.

-          Három hete. – támaszkodott fel a könyökére. Barna szemei fürkésztek engem. Várta, hogy robbanjak, de ezt nem tehettem meg vele. Nem szidhattam le, azért, mert nem vitte véghez az én álmomat. Mert ez volt a helyzet, az én álmomat hajszolta, nem pedig a sajátját. Ő már évek óta érdeklődött a zene iránt.

-          És miért? Van valami oka vagy csak meguntad? – bólintottam beleegyezően. Gondterhelt lett az arca, mint aki valami nagy dolog miatt hagyott fel a sporttal.

-          Igen, volt okom rá. De ezt beszéljük meg később. Mondjuk egy vacsora mellett. – nézett rám kérlelően. Bólintottam. Ha tényleg olyan nagy bajról van szó, akkor lehet idő kell neki, amíg összeszedi a gondolatait.

-          Rendben. Nekem úgy is mennem kell edzeni. Három óra és itt vagyok. – néztem az órámra. Cameron megkönnyebbültem dőlt vissza a párnák közé. – Pihenj addig. Vagy nézz tv-t. Vagy csinálj azt, ami jól esik. – takartam be. Cameron aranyosan pislogott fel rám. Bármit is tett, akkor is a kis öcsém marad, akiért tűzbeis képes lennék menni.

-          Ne aggódj miattam, feltalálom magam. – mosolyodott el. – Lo, megígéred, hogy nem fogsz rám haragudni, ha elmondom, miért hagytam ott a focit?

-          Megígérem. Nem tehetsz semmi olyat, ami miatt tudnék rád haragudni. – nyugtattam meg. Behúztam a függönyt és magára hagytam az öcsémet.

Lent már vártak a fiúk. Meglepő volt, hogy itt találom őket. Általában mindig késnek, aztán csak úgy berobbannak a terembe. Most pedig mindannyian ott ültek a padlón és vártak. Ez is meglepő volt. Sosem szoktak csak úgy ücsörögni, hacsak nem törték valamin a fejüket.

Meglepődve néztek rám, amikor köhintettem kettőt, hogy észrevegyenek. 

-          Sziasztok! – mosolyogtam rájuk. A fiúk azonnal felugrottak a földről és ijesztően mosolyogtak rám.

-          Szia Lori! – mondták egyszerre. Régen rossz, ha becéznek is.

-          Mit akartok? – dobtam le a táskámat, amiben többnyire víz volt és törölköző.

-          Mi lenne, ha ezt a mai edzést elsumákolnánk? – kérdezte Niall. Felhúztam az egyik szemöldökömet.

-          Nem srácok! Aztán megint engem vesz elő Paul. – ráztam meg a fejemet. Mind a négyen csalódottan sóhajtottak egyet. – Jó. Mit szeretnétek csinálni, edzés helyett? – kérdeztem szigorúan. Ha jó indokuk van, felőlem oda mennek, ahova szeretnének.

-          Egy óra múlva érkezik Briana Freddie-vel. Én biztos, hogy velük leszek. – jelentette ki Louis. Egyetértően bólintottam egyet. Már napok óta másról sem beszélt, csak, hogy nem sokára személyesen is látja a fiát, mert megbeszélték a dolgaikat Briana-val.

-          Mi meg megnézzük a várost. Pusztán azért, hogy tanuljunk a kultúráról. – mosolygott bájosan Niall. Nagyot sóhajtottam. Már láttam magam előtt a címlapot, amin mind a hárman részegen vigyorognak a fotósnak.

-          Felőlem menjetek, de, ha Paul kérdezi, én mosom kezeimet. – emeltem magam elé a kezeimet. Ujjongva szaladtak ki a helyiségből, csak Louis maradt még.

-          Szóval, akkor velünk vacsorázol ma? – kérdezte leülve ugyanoda, ahol eddig is helyet foglalt.

-          Ma nem érek rá. Mással vacsorázom. Egy számomra fontos személlyel. Ne haragudj! De holnap, ha még áll az ajánlat benne vagyok. Hiányzik már Freddie. – emeltem fel a súlyzót. Louis elképedt. Most nem tudtam, hogy azon, hogy mással vacsorázom, azon, hogy a fia hiányzott, vagy, hogy súlyzózom bemelegítés nélkül.

-          Kivel vacsizol ma? – kérdezte meg egy kis csend után. Nagyot sóhajtva néztem rá.

-          Miért érdekel az téged? – tettem fel azonnal a kérdést. Louis megrántotta a vállát, ezzel is időt nyerve a válaszadásig.

-          Kíváncsi vagyok, ki az, aki fontos számodra. – nézett fel rám. Leguggoltam elé.

-          Úgy hívják, hogy Cameron. Cameron Donovan. – mondtam széles vigyorral. Már majdnem el is nevettem magam a hitetlenkedő arca miatt, de visszafogtam magam.

-          Itt van az öcséd? Mikor jött? – kérdezte meglepődve. Hát még én mennyire meglepődtem.

-          Nem rég. Egy órája. – gondolkoztam el. Meglepett az érdeklődése. – Neked nem kéne készülődni? – kérdeztem, mire Louis felpattant a földről és zavartan mosolyogni kezdett.

Louis gyorsan elsietett, engem magamra hagyva. Innentől kezdve végre csak az edzésre figyeltem.
Alig két óra múlva kicsit fáradtan indultam a szobám felé. Mindent elterveztem. Gyorsan lezuhanyozok, aztán pedig mehetünk vacsorázni Cameron-nal. Már nagyon idegesített, hogy mi állhat az öcsém hirtelen döntésének hátterében.

Cameron még aludt, amikor benyitottam a szobámba. Nem is volt ezzel semmi baj, majd felébresztem, amikor elkészültem.

***

Már egy ideje kavargattuk a levesünket, de nem szóltunk semmit. Én vártam, hogy Cameron végre meséljen, míg ő inkább a gondolataiba merült. Idegesített, hogy ennyire nehezen ment neki. Nem tudom mitől félt. Tőlem? Vagy a reakciómtól? Nem is tudom, mire gondolt, hogy majd megutálom őt?

-          Szóval, elmondod végre, mi volt az a rettenetes dolog, ami miatt feladtad a focit? – kérdeztem rá, lehet kicsit nyersebben hatott, mint akartam.

-          Igen. – bólintott. – Szóval… Azért hagytam ott a csapatot, mert meggyűlt a bajom a többiekkel. – sóhajtott fel. Kikerekedtek a szemeim. Cameron, nem olyan srác volt, akit ki lehet készíteni azzal, ha beszólogatnak neki.

-          Azt akarod mondani, hogy azért hagytál fel a focival, mert piszkáltak a többiek? Egészséges, ha kicsit szurkálódtok egymással. Nem értelek Cameron, ezért nem kellett volna ekkora lépésre szánnod magad. – csóváltam meg a fejem. Cameron szomorúan nézett rám.

-          Nem csak piszkálódtak. kiderült rólam valami, ami miatt minden megváltozott. – gyűrögette a szalvétáját. Összehúztam a szemöldökeimet. Mit tehetett az öcsém, lecsapott egy legyet? Na, ne vicceljünk. Ártatlan volt, mint a ma született bárány.

-          Mi történt? – kanalaztam a levesemből, mielőtt még teljesen kihűlne.

-          Az a helyzet, hogy… Hogy kiderült… Az, hogy… Meleg vagyok. – mondta halkan és utána még körbe is nézett. Nem voltunk sokan lent, egy-két vendég tartózkodott még rajtunk kívül az étteremben.

-          Ez miatt kellett abbahagynod? – kérdeztem rá. Nem voltam csalódott, nem haragudtam az öcsémre. Semmilyen negatív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban.

-          Nem is vagy dühös? – kérdezett vissza elképedve. Megráztam a fejemet.

-          Miért lennék? Akármelyik nemhez is vonzódsz, te akkor is az öcsém vagy. Ez nem valamiféle betegség, ezt nem kell szégyellni. Ha te nem vagy boldog úgy, hogy lányokkal vagy, akkor ez van. Mindenkinek el kell fogadnia. – mosolyodtam el. – Én ugyanúgy szeretlek most is, mint eddig. – álltam fel a székemről és odalépve mellé, jó szorosan megöleltem. Ő az öcsém, és ezen ez az egész dolog nem változtat. Nem változtat azon, hogy mit érzek.

-          Köszönöm. – súgta a fülembe, amikor ő is egy csontropogtató ölelésben részesített.

-          Sziasztok! – köszönt ránk Louis. Személy szerint, bosszúsan nézetem rá, amiért megzavart minket. – Nem hittem, hogy itt találkozunk. 

-          Persze, egyáltalán nem említettem. – mondtam mérgesen. De a mérgem azonnal elszállt, ahogy Freddie kis kezei nyúltak felém.

-          Leültök hozzánk? – kérdezett rá Cameron. Mindannyian felé kaptuk a fejünket. Én még szerettem volna beszélni öcsémmel, míg Briana-t szerintem az zavarta, hogy akár csak egy helyiségben is kell velem tartózkodnia.

-          Persze. – bólintott Louis és már helyet is foglalt Cameron mellett, Briana pedig mellettem. Freddie, pedig már kinézte a levesemet a tányéromból. – Mi újság veled? – kérdezte Louis Cameron-tól, miközben az étlapot nézegette. Persze, amikor az öcsémet kérdezte és utána, amikor a választ várta, minden figyelmét Cameron-nak szentelte. 

-          Gondoltam, meglátogatom a nővéremet. – mosolyodott el Cameron. Nem akartam, mindenki előtt kiteregetni a magánügyünket.

-          És, meddig leszel itt? – vette fel az asztalról az étlapot Briana. Látszólag nem is érdekelte az öcsém válasza, pusztán csak azért kérdezett tőle, hogy ne tűnjön bunkónak.

-          Nem tudom még pontosan. – rántotta meg a vállát Cameron. A pincér pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen. Mindannyian kértünk enni és inni, Briana pedig még egy etetőszéket is Freddie-nek.

-          Szerintem, Lore-t nem zavarta Freddie. – mondta Louis, amikor Briana beletuszkolta a fiát a székébe.

-          Szerintem, meg így tud majd nyugodtan enni, Freddie is és Lorelai is. – mondta komoran Briana. Megrántottam a vállamat, amikor Louis bocsánatkérően nézett rám. Nem kell engem bírnia Briana-nak.

-          És, ti meddig lesztek itt? – kérdeztem Briana-tól. A lány felém fordult, de olyan idegesen nézett rám, hogy teljesen meglepődtem rajta. Persze, ő felteheti ezt a kérdést az öcsémnek, de én neki, nem.

-          Louis nem mondta? Most már szinte végig itt leszünk. – mondta mindezt úgy, mint nekem ezzel bármi gondomnak is kéne lennie.

-          Ennek nagyon örülök. – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy még ez is idegesíti a szőke lányt. De amikor véletlenül az ölembe öntötte a borát, amit kért, rá kellett jönnöm, meg fogjuk keseríteni egymás életét a jövőben. – Úgy látom, nem szívesen látsz, bár ti ültetek le a mi asztalunkhoz, de ezzel ne foglalkozz. További jó szórakozást és jó étvágyat nektek. – álltam felaz asztaltól, Cameron pedig követte a példámat.

-          Lore, ne haragudj! – kért elnézést Louis, de Briana bosszúsan nézett rá. Látom, rendesen kibékültek. Briana úgy rángatja Louis-t, ahogy akarja, és mindenzt Freddie-vel.

-          Nem neked kéne bocsánatot kérned, szóval hagyjuk. Jó éjszakát! – köszöntem el tőlük és a lift felé indultam. Cameron egészen addig csendben volt, amíg be nem zárult ránk a lift ajtaja.

-          Szóval, mi volt ez? – kérdezte az öcsém. Megrázva a fejemet jeleztem, hogy most ehhez nincs kedvem. – Gyerünk Lo! Mond el! – bökdöste a vállamat. Felhúztam a szemöldökömet. Most mégis mit csinál? Ő az öcsém, neki egyáltalán nem kell engem pátyolgatnia. 

-          Nem tudom. Briana féltékeny arra, ami nincs is. – rántottam meg a vállamat. – És ennyi. Nem is akarok ezzel foglalkozni. – támaszkodtam a lift falának.

Cameron-nak, ha nem is tetszett, hogy lezártnak tekintettem a témát, elfogadta, és hozzám hasonlóan csendben maradt.
Én elfoglaltam a fürdőt, amikor beértünk a szobámba, Cameron pedig úgy döntött köszön a többieknek is, ha visszaértek már. Bár szerintem, ha a szállodában is lesznek, nem éppen józan állapotban fogja őket megtalálni.
Amikor egy törölközőben kiléptem a fürdőből, nem várt meglepetés várt rám a szobámban.

-          Cameron mesélte mi történt a vacsoránál. – szólalt meg a fotelemből Harry, aki teljesen józannak tűnt.

-          Nagyszerű! – fontam össze a karjaimat magam előtt.

-          Briana még mindig szereti Louis-t, de ez nem viszonzott. Gondolom, ezt te is tudod. Louis-nak más tetszik, de nem tehet semmit, mert Freddie-vel sarokban van tartva. – mondta mindezt úgy, mintha egy védőbeszédet tartana.

-          Nem haragszom Louis-ra. Ha én lennék ugyanebben a helyzetben, én is biztos ugyanezt tenném. A gyerekem lenne az első. Egyszerűen csak azt nem értem, Briana miért viselkedik így. Eddig teljesen normális volt. – sóhajtottam fel.

-          Szerinted, miért viselkedik így? Gondolkodj ezen egy kicsit, amíg felöltözöl. – mosolygott Harry. És, akkor kaptam csak észbe, hogy engem csak egy törölköző takar.

-          Nem fogom ezen gondolkozni. Miért tenném. Most egyszerűen csak aludni szeretnék. – mentem az ajtó felé, hogy kinyissam Harry-nek. Nem szerettem volna többet erről beszélni. Ha Briana-t én zavarom, akkor messzire el fogom őket kerülni. Nem hagyhatom, hogy Louis miattam veszítse el a gyerekét.

-          Van egy ötletem. – vigyorodott el Harry. Nagyra nyíltak a szemeim. Mihez kell ötlet?

Hitetlenkedve hallgattam végig Harry ötletét, ami teljesen képtelennek tűnt. Legalább is, először nem értettem meg, miért is jó az, ha belemegyek ebbe az egészbe, de aztán végül rájöttem, hogy miért lesz ez mindenkinek jó. És végül belementem a dologba. Lehet nem életem legjobb döntését hoztam meg, de most ezt tűnt a legjobbnak.
És, ha ez kell ahhoz, hogy minden rendben legyen, akkor ezt fogom tenni.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

12. fejezet - Persze, csak ha te is úgy akarod.

LOUIS TOMLINSON

Céltalanul sétáltam és a legjobban tetsző szórakozóhelyre mentem be. Nem tudom, hogy Lore honnan tudta meg a telefonszámomat, de mióta csak leültem a székre, ő hívogatott és ami még jobb, hogy ide is jött, mert nem tudom, milyen indíttatásból, de a pultos srác felvette a telefonomat és megadta a címet neki. Pedig most tényleg nem akartam látni őt. Nem akartam már vele beszélgetni. Éppen eleget mondott néhány órája. Talán ezért is hagytam figyelmen kívül, hogy leült mellém és rizsázott nekem, hogy nem gondolta komolyan, amiket mondott. Talán attól a néhány italtól is voltam ennyire negatív vele. Nem válaszoltam neki, rá se néztem. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy hozzám beszél. Az egész lényét kizártam.

-          Louis, megtennéd, hogy nem csinálsz úgy, mintha itt sem lennék? – kérdezte már vagy harmadszorra Lore. – Most kértem bocsánatot és szeretném, ha mondanál valamit. – mondta türelmetlenül.

-          Én pedig nem szeretnék semmit sem mondani. Egyáltalán miért jöttél ide? Mert, ha csak ezt akartad elmondani, hogy mennyire sajnálod, azt rámondhattad volna a hangpostámra is. – kortyoltam bele az italomba. Lore elhúzta a száját, ahogy nagyot nyeltem az alkoholból.

-          Aggódtam érted, hogy valami butaságot csinálsz. – mondta halkan, mintha szégyellné magát miatta.

-          Mi butaságot csinálhatnék? Csak eljöttem inni valamit. – kortyoltam újra, már sokadszorra az előttem lévő alkoholba.

-          Igen, ez is elég nagy butaság. – vette ki a kezemből a poharat. Ami nem is ment olyan könnyen neki.

-          Felnőtt ember vagyok, te pedig csak a munkatársunk, szóval, nem tartozom neked semmiféle elszámolással. – vettem elő a cigimet. Nem érdekelt, ha esetleg nem is dohányzó a hely, rágyújtottam.

-          Na, ez még jobb. – grimaszolt Lore, amikor az arca felé szállt a füst. – Ezzel a viselkedéssel valószínű, hogy vissza fogod kapni Freddie-t. – mondta gúnyosan. Összehúztam a szemöldökömet és nagyon sóhajtva nyomtam el a cigimet.

-          Szerinted, engem érdekel a véleményed? – keltem fel a székről és kifelé indultam, de nem jutottam messze, anélkül, hogy megbotlottam volna a saját lábamba.

-          Ha véleményem nem is érdekel, legalább a segítségemet fogadd el! – ugrott le ő is a székéről és a pultostól elvéve a telefonomat és a bérelt autóm kulcsát, mellém lépett.

-          Miért kéne nekem segíteni? – kérdeztem undokul. Semmi kedvem nem volt hozzá.

-          Mert nem vagy képes a saját lábadon megállni és legalább öt ember fotózott eddig le, hogy iszol és cigizel. – karolt belém. Jól esett, hogy foglalkozik velem, de a harag nagyobb volt bennem, és ezért is néztem rá csúnyán. Ne törődjön velem, ha csak munkakapcsolatban állunk egymással.

-          Na és? Eddig is készültek rólam ilyen képek. – rántottam meg a vállam. Lore körbenézett, amikor már az utcán voltunk. A késői vagy éppen korai órának köszönhetően senki sem volt az utcán.

-          Kit érdekel, hogy mit csinálsz? Szerinted, engem érdekel? Egyáltalán nem! De azért ne veszítsd el a fiadat, mert éppen megsértődtél. Az ilyen húzásaiddal, talál majd rajtad fogást Briana! – kerülte meg az autót és beszállt a vezetőülésbe. Ettől a pár mondattól úgy kijózanodtam, mintha egy vödör hideg vízzel borítottak volna nyakon.

Hiába volt igaza Lore, abban, hogy ezzel a viselkedéssel csak magam alatt vágom a fát, egész úton szótlanul ültem a kocsiban. Nem akartam hangosan kimondani, hogy igaza van. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy soha nem akarom elveszíteni a fiamat. Nem akarom, hogy nélkülem nőjön fel. Minden nap, hacsak kamerán keresztül is, de látni akarom a mosolyát és a csillogó szemeit, ahogy meglát. Én szeretnék mindent megtanítani az életről. Az életemben a legjobb döntésem az volt, hogy nem mondtam le róla. És a sok hülyeségem miatt nem veszíthetem el a gyerekemet.

***

Még a liftben sem szóltunk egymáshoz, de még a folyosón sem. Egészen addig, amíg el nem értünk a szobájához. Sértett voltam, amiért nyíltan a szemembe mondta, hogy őt nem érdeklem, ugyanakkor meg akartam köszönni, amiért észhez térített. Az úton idefelé végig pörgettem az eseményeket a fejemben. Mindig ugyanoda lyukadtam ki. Lore-t, még ha nem is érdeklem, szükségem van rá, hogy két lábbal a földön tartson. Én már nem tehetem meg, hogy felelőtlenül viselkedem, csak azért, mert éppen megsértettek. Innentől kezdve csak is a fiamra fogok gondolni, bármit is tegyek.

-          Igazad volt, felelőtlen voltam. Én ezt nem tehetem meg. Köszönöm, hogy utánam jöttél és észhez térítettél. – piszkálgattam az ajtófélfát. Lore felsóhajtott.

-          Azért volt felelőtlen húzás, mert amúgy sem vagy jóban Briana-val. Amúgy meg még fiatal vagy, elmehetsz bulizni, persze, csak ésszel. – mosolyodott el. – Hozd helyre a dolgokat Briana-val és akkor minden rendben lesz.

-          Kérlek, ne adj tanácsokat. Egyezzünk meg abban, hogy jövök neked eggyel, amiért segítettél, de emlékszel, csak munka kapcsolat. – jelentettem ki, mire Lore bólintott egyet. Sokkal egyszerűbb lesz mindkettőnk élete, ha tartjuk a távolságot.

-          Jó éjt, Louis! – csukta be az ajtót.

-          Jó éjt, Lore! – mondtam már a csukott ajtónak.

Ahogy becsuktam a szobám ajtaját, azonnal az ágyba bújtam. Engem nem érdekelt a cigi füstös pólóm, ezért is hagytam a tusolást reggelre.
Korán felébredtem, nem éreztem magamat jól. Furcsa érzéssel ébredtem. Mintha számítanom kellene valamire. Gyorsan beálltam a zuhany alá, hogy még jobban kitisztítsam az agyam.
Hogy ne érezzem magam annyira egyedül, bekapcsoltam a tv-t, bár feleslegesnek tűnt, mivel alig hallottam a vízsugár miatt.
Ahogy végeztem egy törölközővel a derekamon álltam neki fogat mosni, és majdnem lenyeltem a fogkefémet, amikor meghallottam a legfrissebb hírek egyikét.

Louis Tomlinson és Lorelai Donovan randizni voltak?!
Igaz a lány nem ivott semmit és talán késett is, mivel Louis már egy ideje várakozott rá. Ezek után hamar távoztak is a helyről, Tommo még a cigijét sem szívta el a nagy sietségben. – állította egy szemtanú.
Ennyire komoly lenne? Talán megszületett a LoLo páros?

Nagyokat köhögtem, ahogy felfogtam mit is mondanak. Tudtam, hogy ez lesz. Egyszer mutatkozok kettesben Lore-ral, már is elkezdődnek a találgatások.

-          Louis! – kopogtatott Lore az ajtón. Meglehetősen nyugodt volt. Azt hittem, ordibálni fog.

-          Figyelj! Én... – nyitottam ki az ajtót, amin Lore gyorsan be is sietett. – Gondolom, hallottad már a híreket. És… Ne haragudj miatta. – mondtam bűnbánóan. Egyáltalán nem voltam zavarban, de ezt Lore-ról nem lehetett elmondani.

-          Igen hallottam, és azt szeretném, ha tisztáznád ezt az egészet. – támasztotta meg az állát a kezein.

-          Rendben. – bólintottam. – És, tényleg nagyon sajnálom. – álltam meg mellette az asztalnak támaszkodva.

-          Engem nem érdekel ez az egész. Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam nem láthatnád többet Freddie-t. – állt fel a fotelből. Elgondolkoztatott a dolog. Szóval, csak is Freddie miatt tartja a távolságot.

-          Szóval, ez azt jelenti, hogy ha tisztázom a dolgokat Bri-vel és ő kibékül velem, akkor eljössz velem vacsorázni. Most tényleg komolyan, úgy hogy nem jön semmi közbe. – követtem őt, még mindig egy szál törölközőben.

-          Csak vacsora? Semmi több? – kérdezte felvont szemöldökkel, amikor egyre közelebb lépdeltem, ő pedig az ajtóhoz szorult.

-          Csak vacsora. Semmi több. Persze, csak ha te is úgy akarod. – húztam mosolyra a szám, ahogy óvatosan célozgattam.

-          Rendben, ha Briana-t kibékíted, együtt vacsorázom veled és Freddie-vel. – mosolyodott el. – A fiadat még mindig jobban bírom, mint téged. – lombozott le teljesen, majd széles vigyorral hagyott magamra.

Délután kiposztoltam, hogy Lore-ral csak barátok vagyunk és ő csak értem jött, mivel a többiek már aludtak én pedig már ittam, így nem vezethettem. Reméltem, hogy ezzel megnyugtatom az embereket.
Este pedig felhívtam Briana-t, hogy neki is elmagyarázzam a dolgokat. Úgy tűnt, mindent megértett és bocsánatot is kért, amiért hülyén viselkedett. De azért még odaszúrta nekem, hogy nem is gondolta komolyan, hogy egy olyan lány, mint Lore összejön velem. Azért az enyhén szólva fájt. De igaza volt.
Lore sosem lesz az enyém.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

11. fejezet - Már, ha kell a segítségem.

LORELAI DONOVAN

Miután Louis nem érkezett meg a megbeszélt időpontra, én pedig már fel voltam öltözve, felhívtam Harry-t, hogy nincs-e kedve eljönni velem valahova. Végül is egy vacsorában egyeztünk ki. Neki is megígértem, hogy soha többet nem foglalkozom Louis-val a szimpla udvariassági beszélgetésen kívül. Hiába próbált meggyőzni Harry, hogy biztosan nyomos indoka volt a barátjának, hogy nem jött el és nem is jelentkezett, de nem hittem neki. Azért egy sms-t megereszthetett volna még akkor is, ha marha elfoglalt. Nem sértődtem meg, mert amúgy sem láttam értelmét annak a béküljünk ki vacsorának, csak haragudtam rá, amiért egy telefonra sem méltatott, hogy lemondja a programot.
Az elmúlt két hétben igyekezett elérni, hívott, sms-t küldött, képeket posztolt ki Freddie-ről, ahogy a teremben játszik. De eredményt nem hozott. Az én szívem nem lágyult meg, és a vendégeim sem gyarapodtak.
Aztán az életem egy hatalmas fordulóponthoz érkezett, amikor Niall kijelentette, hogy visszatérnek és újra turnézni fognak, ezzel az utolsó fizető vendégemet is elvesztettem. Ami még jobban meglepett, hogy Niall kitalálta, hogy mivel nekem úgy sincs munkám itthon, neki pedig még szükség lenne egy személyi edzőre, menjek velük. Dolgozzak nekik. Kértem  néhány nap gondolkodási időt, de végül beleegyeztem. Az érvek mind amellett szóltak, hogy hagyjak minden a hátam mögött és kezdjek mindent újra.
Pár héttel később mindent lezártam a teremmel kapcsolatban. A gépeket eladtam egy másik teremnek az összeget, amit kaptam értük, felajánlottam egy gyermekkórháznak, amit szívesen fogadtak. A termet kiadtam, amit most már tánc stúdiónak használják.

***

Miután mindent megbeszéltünk és egyeztettünk, már el is kezdődtek a koncertek. Amikor itthon volt koncert az elég könnyű volt, amúgy pedig kreatívnak kellett lennem, mivel a legegyszerűbb dolgokból kellett kitalálnom hasznos edzéstervet. Amit a srácok inkább játéknak vettek, mint sportnak, aminek nagyon örültem.

-          Louis! Egy képet! – kiabált egy hang a nagy tömegben. Felváltva hallottam a fiúk nevét, amikor kiléptem velük az utcára.

-          Niall! – kiáltozta egy másik lány. A merészebbek egyszerűen elkapták őket, mint például Harry-t. Őt volt, hogy mellőlem ragadtak el, miközben reggeliért mentünk.

-          Srácok nagyon sietünk, el kell érnünk a gépet! – magyarázkodott Liam, akit csendben meghallattak, majd újra őrjöngött mindenki. Én már a kocsinál voltam, amikor valaki mellém ugrott.

-          Szabad egy képet? – kérdezte egy tőlem pár évvel fiatalabb lány. Tanácstalanul ráztam meg a fejemet. Néztem a fiúkat, akik most el voltak foglalva.

-          Persze. – bólintottam. És már villant is a vaku. Meglepett, hogy velem is szeretnének közös képet.

-          Közös képet! – kántálták többet is. A gép indulásáig még volt fél óránk, amiből tíz perc volt az autó út.

-          Jó srácok, de utána már tényleg mennünk kell. – egyezett bele Liam, aki a legtávolabb volt az autótól és ezen még a biztonsági ember sem tudott segíteni.

-          Lorelai is! – kiabálta valaki, amikor a fiúk beálltak egy sorba. Meglepetten néztem és vártam, hogy valamelyik srác szóljon, én nem veszek részt ebben, de nem így történt.

-          Hát, persze. – helyeselt Niall. Hogy mit? Személy szerint, nem akartam ebben részt venni és szerintem ők sem gondolták ezt komolyan.

Ahogy Niall maguk mellé állított, rögtön fotózni kezdtek, de vagy húszan egyszerre. Amit már megszokhattam volna, de valahogy nem megy. Nekem nem ez a munkám. Fotóztak már a munkám közben, videót is készítettek, de ilyen szintű figyelmet sosem kaptam. Eddig le tudtam menni a boltba venni magamnak reggelit, el tudtam menni futni akár napközben is úgy, hogy nem voltak a nyomomban. De most, amióta ezekkel a srácokkal vagyok minden a feje tetejére állt.

Louis óvatosan ért hozzám, feszélyezve érezte magát, ahogy én is, de ezt a kamerák előtt nem lehetett mutatnunk. Mindenki azt hiszi, hogy mindenkivel jóban vagyok, de ez közel sincs így. Amikor kilépünk az utcára mosolygunk és beszélgetünk a másikkal, még ha általános dolgokról is, de mihelyt négy fal között vagyunk úgy kerüljük egymást, mintha leprás lenne a másik. Louis kellemetlenül érzi magát, amiért nem tudott eljönni a vacsorára és miután heteken keresztül sikertelenül próbálkozott, felhagyott azzal, hogy megmagyarázza a dolgot. Én pedig ezek után nem is, hogy nem akartam vele találkozni, egyszerűen nem tudok benne és a szavában megbízni.

***

Este miután végeztünk az edzéssel a srácokkal, én még maradtam egy órát a szálloda konditermében. Ez a terem olyan volt nekem, mint egy gyereknek egy játszótér. Olyan, mint aminek régen egy focipályát láttam. De ahogy annak vége szakadt, úgy kellett új álmokat építenem. És meg is tettem.

-          Gondoltam, hogy még itt leszel. – szólalt meg az ajtóban Louis. Nem szokott ő ilyenkor erre járni, sőt, ilyenkor Freddie-vel szokott beszélgetni telefonon. – Csak azért jöttem, mert megígértem Freddie-nek, hogy ma beszélhet veled és nem akarom becsapni. Szóval… Megtennéd, hogy váltasz vele néhány szót? – kérdezte félve. Örülök neki, hogy legalább a fiát nem vágja át.

-          Persze. – bólintottam és leültem a padra. Vártam, hogy hívja a kisfiát. Nagyon is bírtam a kis srácot. Vagány volt és aranyos.

-          Köszönöm. – mosolygott és leülve mellém már is tárcsázta a számot.

-          Haló! – vette fel Briana a telefont. Meglepett a hangja, valami furcsa volt benne.

-          Szia! Freddie miatt hívlak. Beszélni szeretnék vele. – mondta talán túl hivatalosan is Louis. Mindketten abszolút furcsák.

-          Most nem tudsz. Alszik. – jelentette ki Briana. Louis összehúzta a szemöldökeit, mintha teljesen lehetetlen lenne, hogy ilyenkor alszik a fia.

-          Ne szórakozz Bri. Mindig ilyenkor szoktalak hívni titeket. – mondta mérgesen Louis. Értetlenül néztem a mellettem ülő férfit. Zavarban voltam, hogy ezt a beszélgetést hallom.

-          De most elaludt. Gondolom, nem szeretnéd, hogy felkeltsem. – mondta gúnyosan Briana. Nem tudom, mi történt közöttük, de valami nem stimmelt.

-          Jól van, ha tényleg alszik, akkor ne ébreszd fel. Csak… Csak egy neki egy puszit a nevemben. És, majd holnap hívlak titeket. – sóhajtott fel Louis. – Amúgy nincs szükségetek semmire?

-          Nem, nincs. Majd akkor holnap. – mondta azonnal Briana, mintha csak sietne valahova.

-          A… - szakadt meg a vonal. Louis nézte a kihangosított telefont és mindketten jól tudtuk, hogy Freddie hangja szakadt meg. Ezek szerint, Briana hazudott Louis-nak és a kisfiú egész végig fent volt.

-          Öhm… Nem akartam végig hallgatni a beszélgetést. – mondtam el az igazságot. Megköszöntem volna, ha Louis nem kihangosítva beszélget a gyermeke anyjával.

-          Sajnálom. Nem hittem, hogy ez lesz. – motyogta maga elé Louis. Megsajnáltam. Tudtam, hogy a fia nagyon fontos neki és a mindene, és az hogy még telefonon sem beszélhet vele, szerintem, a szíve szakadt meg benne.

-          Rendben leszel? Mert én végeztem és mennék a szobámba. – kérdeztem, miközben felálltam a padról. vártam a válaszát, ami egy kis szünet után meg is kaptam.

-          Persze. – bólintott, de a szemei nem ezt sugallták. Ahogy felnézett rám és láttam a szemeiben a megtörtséget, azonnal elszomorodtam.

-          Ezt te sem gondoltad komolyan. Mit szólnál hozzá, ha gyorsan lefürödnék, aztán megvacsoráznánk vagy valami? – kérdeztem rá meggondolatlanul. Megsajnáltam és segíteni akartam neki, ezért félretettem az ellentéteinket. Hiszen, a sebezhető emberbe minek belerúgni még egyet?

-          Nem, nem. Dolgod van és nekem is. – rázta meg a fejét. Meglepett, hogy nemet mondott. Egészen eddig mindent megtett, hogy beszéljünk, most meg nemet mond.

-          Jól van. De ha mégis beszélgetnél, tudod, melyik szobában találsz meg. – mosolyodtam el. Felkaptam a pulcsimat és magára hagytam. Lehet még egyszer felhívja Briana-t, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Kivételesen a liftet használtam a lépcső helyett. Ahogy megfürödtem, elterültem az ágyon és laptopomon kerestem valami filmet, ami mellett kicsit tudtam pihenni. Mivel nem aludtam sosem jól a szállodai szobákban, vagy idegen helyen, ezért az elmúlt napokban egyáltalán nem voltam kipihent.
Szokták mondani, hogy amikor legkevésbé számít rá az ember, akkor érik a legnagyobb meglepetések. Hát velem is így történt. Ahogy elindítottam az Oroszlánkirályt, nem telt bele tíz perc, már kopogtak is az ajtómon. A köntöst magamra kapva nyitottam ajtót.

-          Én csak… A többiek már alszanak és gondoltam, ha még áll az ajánlatod, beszélgethetnénk. – nézett rám Louis. Bólintottam és félre álltam az ajtóból, hogy elférjen mellettem.

-          Épp mesét néztem, de mindjárt kikapcsolom. – mosolyodtam el, amikor becsuktam az ajtót és leültem a gép elé és leállítottam.

-          Freddie egyik kedvence. – bökött a mesére. Talán jobb is, hogy kikapcsoltam. Nem akartam megforgatni a szívében a kést.

-          Szóval, miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem, amikor végre leült az asztal mellett álló egyik fotelbe.

-          Igazából magam sem tudom. – sóhajtott fel. – Talán helyénvaló lenne bocsánatot kérni, amiért végig kellett hallgatnod a beszélgetést. Tudod Briana-val összevesztünk és még nem igazán jutottunk egy hullámhosszra. Tudja, hogy mindennél többet jelent nekem a fiam, és azt is, hogy ezzel sarokban tud engem tartani. Most például ez, hogy azt hazudta, hogy alszik Freddie, miközben nem is. Annyira szerettem volna legalább hallani a hangját a fiamnak, erre még ettől is megfoszt. – mondta halkan Louis. Közben a fotel varrását piszkálgatta és nem is nézett rám. Gondterhelt volt és pontosan ezért is hallgattam meg. Muszáj volt valakinek kiöntenie a szívét.

-          Min vesztetek össze? Biztosan meg lehet beszélni. Amúgy pedig Freddie-t ugyanolyan jogod van látni, mint neki. – mosolyodtam el. Igyekeztem a lehető legpozitívabban hozzáállni a dolgokhoz.

-          Őszintén? – kérdezte, mire bólintottam egyet. Még szép, hogy őszintén. – Rajtad, vagyis miattad. – sóhajtott, mire a szemim kikerekedtek. Hogy micsoda? – Emlékszel, amikor megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk? – bólintottam. – Nos, akkor azért nem mentem el érted, mert Briana elment a barátnőivel valamerre, és egy kicsit a pohár fenekére nézett és nem akartam vele egyedül hagyni a fiamat. Azért nem hívtalak vagy üzentem neked, mert először nem tudtam a számodat, amikor meg már eszembe jutott, hogy Harry-vel üzenhetnék neked, felébredt Freddie és vele foglalkoztam. – mesélte el az egész történetet. Nem értettem ennek a vallomásnak, mi köze hozzám. Miért vesztek emiatt össze miattam?

-          Ezt nem értem. – ráztam meg a fejemet, mire észrevettem, hogy közbe szóltam, mert ennek a történetnek itt még nincs vége.

-          Előtte pár hónappal lefeküdtem Briana-val, de csak egy futó kaland volt, amit mindketten tudtunk és mindent a fejemhez vágott ezzel kapcsolatban. Aztán másnapra meg már kiderítette, hogy veled lett volna találkozóm, ne kérdezd honnan, de a fülébe jutott és most az a rögeszméje, hogy lecserélem őt rád. Ezért is haragszik, mert amíg ő és Freddie, persze ilyenkor is vele takarózik, nincsenek itt, addig biztos veled töltöm minden szabadidőmet és kavarok. – mondta el szinte egy szuszra az egészet. – Az a legrosszabb, hogy anélkül is, hogy lefeküdtem Briana-val, ő még mindig hiú ábrándokat dédelget kettőnkről. Pedig már Freddie születése előtt megbeszéltem vele, hogy attól, hogy van egy közös gyerekünk, vele már nem tervezek. – fakadt ki teljesen Louis. Alig bírtam követni az eseményeket. Kellett egy kis idő, amíg feldolgozom a hallottakat.

-          Először is, ne haragudj, ha tudtam volna, hogy a fiad miatt nem tudtál eljönni, akkor semmi bajom sem lett volna. Megértettem volna. De mivel csak bocsánatot kértél, de nem indokoltad meg, így jogosan haragudtam. De akkor ezt felejtsük el. Másodszor, ha csak ennyi a probléma, akkor miért nem jönnek el Briana-ék is. Egy szobával több vagy kevesebb foglalás, nem mindegy? Akkor úgy is látná, hogy nincs közöttünk semmi és minden rendben lenne. – ötleteltem miképpen is lehetne ezt megoldani, amin Louis látszólag el is gondolkozott.

-          Nem mondtam el, hogy azért nem mentem el, sosem fogom a fiamat felhozni mentségnek. Nekem ő nem egy kibúvó. – jelentette ki, mintha valami sértőt mondtam volna. – Amúgy pedig, már felajánlottam neki, hogy jöjjenek el, a szünet alatt bele is egyezett, de most ő a sértett hercegnő, aki elvárja, hogy könyörögjek neki. De nem fogok. Hiányzik a fiam és valahogy úgy is velem lesz majd. Ha kell jogi útra terelem az ügyet. – mondta komolyan. Lehet tényleg az lenne a legjobb. Mert, ha Louis is kapná a felügyeleti jogot, ő akkor sem szakítaná el az anyjától a fiát, míg fordítva, mint láthattuk, esélyes. Pedig kedves lánynak ismertem meg Briana-t. De, hát ilyen az a fránya szerelem. Mert míg Briana szerelmes, addig Louis épp ellenkezőleg.

-          Amikor megismertem Briana-t, egy teljesen szimpatikus, barátságos, vidám lányt ismertem meg. De ezek szerint, én most ellenség lettem a számára. Ami tudjuk jól, miért van. Briana szerelmes beléd. És egy szerelemen nehéz túl tenni magát az embernek. Gondolom, ismered az érzést. – néztem rá. Louis bólintott. Remek, akkor legalább ő tudja, miről beszélek. Én csak a könyvekben olvastam erről. – Adj neki időt, aztán ülj le vele, beszéljétek meg újra a dolgot. Mert így, ha így civakodtok, csak Freddie issza meg a levét. – magyaráztam. – Neki sem lenne jó, ha az apja nélkül kéne felnőnie, elég sok bántás érte már így is.

-          Igazad van, de már annyiszor megbeszéltük. És mostanra úgy érzem, nincs más lehetőség, csak az, ha Freddie teljesen az én felügyeletem alatt lesz. Az hogy Briana ivott, túl sok volt. Veszélyeztette a gyerekemet. Nem tudta ellátni a szülői teendőit. – mondta mérgesen Louis. – Mi van, ha ez akkor történik, ha nincs ott senki? Mi történhet a fiammal akkor? – kérdezte kétségbeesetten Louis. Nem tudtam mit mondani neki. Erre az egészre nincs helyes lépés. Egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van.

-          Híve vagyok annak, hogy beszélgetéssel előbbre lehet jutni. Szóval, először is, érts szót Briana-val, aztán a többire utána gondoljunk. – mosolyodtam el. Louis felpillantott rám. Aztán leesett. – Már, ha kell a segítségem. – tettem még hozzá. Így nem hangzik olyan furán. Nem olyan, mintha egy pár lennénk, akiknek a problémáit együtt kell megoldani.

-          Jól van. De mond csak, ha ennyire híve vagy a beszélgetéseknek, te miért nem beszélsz? Velem sem beszéled meg a problémánkat. És még soha sem láttam, hogy bármelyikünkkel is mélyen elbeszélgettél volna. Mindig csak a szakmai zsargon. – fürkészte az arcom. Mérges lettem, hogy rám terelődött a téma. Most nem ennek van itt a helye.

-          Most nem rólam van szó. Maradjunk a te dolgodnál, vagy befejeztük a beszélgetést. És, miért beszélgetnék veletek, amikor pusztán szakmai kapcsolatban vagyunk? – vágtam vissza, kissé talán túl erősen is.

-          Azt hiszem, akkor befejeztük a beszélgetést. Remélem, azért ez, amiről most volt szó, nem adod ki senkinek. – állt fel a fotelből, amit majdnem tátott szájjal néztem végig.

-          De, ha van még… - mondtam gyorsan, mielőtt még elért az ajtóhoz.

-          Nem, nincs semmi. Adok egy tanácsot, ha valakivel pusztán csak szakmai a kapcsolatod, ne állj le vele lelkizni. Egy részt úgy sem érted meg a problémáit, másrészt átvered vele a másikat, hogy tényleg érdekel a nyomora. – mondta ingerülten, és igazat kellett neki adnom. Szinte átvertem őt. – Jó éjt, Lore! – nyitotta ki az ajtót és már a folyosón is volt. – És észben tartom. Pusztán csak szakmai. – kopogtatta meg a fejét a mutatóujjával. Ahogy Louis távolodott tőlem, úgy nőtt a bűntudatom is.

Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót magam mögött, de a bűntudatom nem csökkent, sőt! Szerettem volna segíteni Louis-n, azt az elszólást pedig tényleg csak sértésnek szántam. Most az egyszer úgy éreztem, sikerült Louis lelkébe tiporni és átgázolni rajta, pedig egyáltalán nem akartam. Nem állt szándékomban megbántani őt. Ennyire nem.
Mire észbe kaptam, már felöltöztem és a folyosón sétáltam Louis szobája felé, hogy elnézést kérjek tőle és megbeszéljük a dolgainkat. A közös dolgainkat. Azt hiszem, itt az ideje elásni a csatabárdot. De Louis nem nyitott ajtót, hiába kopogtam az ajtaján. Azt hittem, csak nem akar tudomást venni rólam, de aztán Harry kitárta a szobaajtaját és közölte velem, hogy Louis tényleg nincs itt. Meggondolatlanul elkértem tőle a telefonszámát és azonnal tárcsáztam is.
Először felvette, majd, amikor rájött, hogy én vagyok a vonal másik végén, le is tette. Gondolom, lenémította, mert onnantól kezdve vagy két órán keresztül hívtam, mire valaki felvette újra a telefont.

CSOPORT:  https://www.facebook.com/groups/236205263389723

KÖVETKEZŐ FEJEZET