17. fejezet - Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

Sziasztok!

Tudom, ígérgettem már jóval korábbra is a fejezetet, de sajnos vagy ihlet nem volt, vagy pedig időm. De hosszú hónapok után ide értem végre vele.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Jó olvasást! :)

CAMERON DONOVAN

Összegezve az elmúlt egy évet, Lorelai beteg volt, meggyógyult. Azóta a Rick-es ügy óta nem volt senkim, Lorelai-jal ellentétben. Ő összegabalyodott Louis-val, aki aztán faképnél hagyta. Azóta Lo egy meredek lejtőn tart lefelé. Igaz, jobban néz ki, mint a betegsége idején, de már nem edz és nem is tart edzéseket. A srácokat messze elkerüli, szinte minden nap bulizni jár. Fogalmam sem volt róla, hogy így tud táncolni. Azt hittem, csak a súlyzókkal bánik jól. Most csütörtök van és Lo már a negyedik buliba készül a héten. És egy újabb, számomra ideged pasival fog hazatérni. Aggódtam érte, de nem fogadta meg a tanácsomat, hogy hagyjon fel ezzel az életvitellel. Megértettem, mert nem egyszer magyarázta el nekem, eddig hajtott, mint egy őrült, minden nap, mindenre oda figyelt. Hadd lazítson. De ez messze túlment a lazítás határán.
Louis sokszor kereste rajtam keresztül Lo-t, de nem tudtam sokat mondani. Sőt, nem is akartam. Csúnyán elbánt a nővéremmel. Erről Lo nem beszél, de hallottam, amit hallottam. Lefeküdtek egymással, majd Louis lelépett, alig tíz percre rá. És, ha ez nem lenne elég, nyilvánvaló, hogy Lorelai-nak az volt az első. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig, talán a hajtás miatt, nem maradt ideje ismerkednie. Szóval, Louis lelépett, aztán írt egy nem túl kedves üzenetet neki, amiben elég bunkón közölte, reméli nem terhes a nővérem. És akkor elszakadt a cérna Lo-nál és azóta buliból buliba jár.

-          Lo, szerintem, ezt a mai napot kihagyhatnád! – kiabáltam be a szobájába, miközben az idegent figyeltem, aki a nappaliban téblábolt.

-          Szerintem meg nem fogom! – válaszolt és már ki is tárta az ajtót. Egy fekete mini ruha volt rajta egy magas sarkúval. Igen, a ruhatárát teljesen lecserélte.

-          Lo! – húztam fel a szemöldökömet.

-          Cameron, inkább lazíts te is! Gyere velünk, táncolj, keress magadnak valakit. – bökdösött oldalba. Igen, a ruháin kívül, újabb szokásai is lettek.

-          Kösz, nem. – ráztam meg a fejem. A fickó teljesen természetesen jött ki a nappaliból.

-          Igen, öcskös. Gyere és lazulj! – nyitotta ki az ajtót. Felvontam a szemöldökömet, hogy mégis kinek érzi magát, hogy így beszél velem.

-          Először is, nem vagyok az öcséd! Másodszor pedig ne szólj hozzám! Harmadszor, hozom a kabátomat, mert ha rajtad múlik, akár meg is ölhetik a nővéremet, mivel annyira kész vagy pajtás, hogy undorodok rád nézni is. – fintorogtam. Látszott a srácon, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de nem érdekelt. Rossz hatással volt a nővéremre.

-          Ez a beszéd! – ujjongott a nővérem és kiszaladt az utcára. Felkaptam a cipőmet meg a kabátomat és siettem a nővérem után.

A második egymáshoz dörgölőzős óra után, már kezdett elegem lenni. És tudtam, Lo is így lenne vele, ha normális körülmények lennének. De hát itt már semmi sem volt normális. Elsősorban persze a nővérem. Teljes fordulatot vett az élete, amióta Louis kitolt vele. És, ahelyett, hogy talpra állt volna, inkább csúszik lefelé. Egyre lejjebb.
Lorelai-t egy pillanatra sem vesztettem szem elől, mert a végén, még itt esnének neki. Számomra egyetlen érdekes arc sem volt ezen a helyen. Mindenki úgy táncolt a másikkal, hogy nyilvánvaló volt, vagy régóta ismerik egymást és csak azért vannak itt, hogy feldobják egy kicsit a szürke hétköznapokat, vagy azért, mert még nem ismerik egymást, de szeretnének egy tartalmas éjszakát együtt tölteni. És jelen állás szerint, én voltam az egyetlen egyedülálló.

-          Szia! Leülhetek ide? – kérdezte egy nálam alacsonyabb srác. Az általa pásztázott bárszékre néztem.

-          Persze. – bólintottam. Érdekelt is engem, hogy hova ül. Arrébb álltam, hogy több kérdése még véletlenül se legyen.

-          Amúgy Dominic vagyok. – jelentette ki. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Jól szemügyre vettem, mivel nem tudtam hova tenni ezt a fiút.

-          Cameron. – mondtam ki a nevemet, olyan hangsúllyal, amiből érződött, hogy számomra ennyi volt a beszélgetés.

-          Kérsz valamit inni? Már órák óta itt támasztod a pultot, biztos megszomjaztál. – mosolygott rám. Egy pillanatra el is bűvölt, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. És ő valószínűleg nem olyan, mint én.

-          Figyelj, én nem azért jöttem, hogy barátkozzak. Nem kérek inni. Egyszerűen, csak a nővérem miatt vagyok itt. – böktem a táncikáló Lo felé. Dominic arra fordult.

-          Ismerem őt. Hidd el, tud magára vigyázni. Rendszerint hátul… - nyelt egy nagyot. – Mindegy. – nyelte le a mondandóját. Furcsán néztem rá. Kíváncsi sem voltam rá, hogy mit csinál a nővérem hátul. Ma biztos, hogy nem lesz semmi.

-          Hagyjuk ezt. – ráztam meg a fejemet és már indultam volna Lore-hoz, hogy rábeszéljem, menjünk inkább haza. De mire újra odanéztem a táncoló tömeg felé, ő már sehol sem volt. – Hol van? – kérdeztem Dominic-től.

-          Nem tudom. – rántotta meg a vállát. Összeráncoltam a homlokomat.   

-          Direkt csináltad, ugye? Azért jöttél ide beszélgetni, hogy ő közben le tudjon lépni. – gyanúsítottam meg úgy, hogy tulajdonképpen nem is ismertem ezt a srácot. Úgy csináltam, mintha ez egy összeesküvés lenne ellenem.

-          Nem, dehogy. – rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele, nem is érdekelt, hogy mit mond. Elindultam arra, amerre az előbb, mutatott. Hátra.

A zene a folyosón, amerre eljöttem már csak dübörgött. Valahogy émelyítő volt. Mintha a gyomromat ütötték volna. Aztán egy undorító dohszag társult hozzá, amitől szó szerint felkavarodott a gyomrom. Egyre kevesebb fény volt, ahogy haladtam előre, de Lorelai még sehol sem volt. Pár lépés után aztán halk beszélgetést hallottam meg. Ezer közül is felismerem Lo hangját. Elborzadtam, ahogy arra gondoltam, hogy a nővérem itt, ezen a koszos helyen képes egy idegennel összegabalyodni. Egy pillanat alatt fordultam háttal és hagytam magam mögött ezt az egészet. Nem érdekelt, mi történik ott, nem akartam megakadályozni. Na jó, szerettem volna, de nem ment. Nem vitt rá a lélek, hogy így lássam a testvéremet.
Az utcán ácsorogva, hívtam egy taxit. Bosszantott ez a kialakult helyzet. Utáltam, hogy nem tudtam semmit sem tenni a nővéremért, de bele kellett nyugodnom. Ha ő nem szeretne változást és neki így jó, akkor sajnos nem tudok semmit sem tenni érte.
A taxi mondhatni gyorsan megérkezett és én már beszállás közben diktáltam a címet. Olyan hirtelen érkezett meg velem az autó a házunkig, hogy szinte csak egy pillanatnak tűnt. Pedig egész végig gondolkoztam. És nem keveset. És, amilyen döntésre jutottam, azzal talán egy kicsit észhez fogom téríteni a nővéremet. Vagy talán végképp földbe fogom döngölni őt.

LORELAI DONOVAN

Reggel öt körül nyitottam be a lakásomba. Egészen addig nem vettem észre semmi furcsaságot, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót és nem mentem a konyhába. Mindent megtettem volna egy nagy pohár vízért, de nem jutottam el addig, mert egy kék szempárba ütköztem előtte. Összehúztam a szemöldökeimet. Nem akartam ezt az embert itt látni. Sem a házamban sem pedig a közelemben.

-          Mit keresel te itt? – kérdeztem a lehető leggorombábban. Ez a helyzet csak tett még egy lapáttal a kedvemre, ami most a fáradtság miatt amúgy is rossz volt.

-          Cameron hívott fel. Éjjel. – állt fel a székről. Felhúztam a szemöldökömet. El ne felejtsem megköszönni neki.

-          Remek. És ő hol van? – kérdeztem rá. Furcsa volt, hogy nem volt a cipője a bejáratnál, de most már tudom, miért tűnt el a cipőjével együtt ő is.

-          Éjjel hívott, hogy segítsek neki csomagolni. – piszkálgatta a kezeit. Jó, azért ennyire nem haragszom rá, hogy csomagolnia kelljen. – Tudod, amikor azt mondta, hogy megváltoztál, nem hittem neki. De most már értem, mire gondolt. – nézett végig rajtam. – Ezt neked küldte. – nyúlt a zsebébe, amiből egy borítékot vett elő. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Mi a fene folyik itt?

-          Mintha nem tudnád, miért változtam meg. – grimaszoltam, miközben kikaptam a kezéből a papírt.

-          Lore! Sajnálom, ami történt, de ez nem magyarázat arra, amit csinálsz. – nagyra nőttek a szemeim. Még, hogy sajnálja.

-          Az én életem. – morogtam. Most Louis ráncolta a homlokát. Kinyitottam a borítékot és gyorsan átfutottam a sorokat. – Te ültetted a bogarat a fülébe. Igaz? – néztem Louis-ra, aki értetlenül csóválta a fejét.

-          Bármi is van a levélben, jó oka volt, hogy elköltözött innen. – vágta a fejemhez. A szemöldökeim a homlokom közepéig csúsztak.

-          Minden rendben volt, amíg a képbe nem kerültél! – mondtam hangosan. Louis mérgesen nézett rám.

-          Ne akard rám kenni, hogy lecsúsztál! – tördelte az ujjait. – Ugyanúgy akartad azt az egészet, ahogy én. Mondtam, hogy sajnálom, hogy olyan hirtelen le kellett lépnem, de nem tehettem mást! – motyogta. Vissza kellett magamat fognom, hogy ne nevessem ki hangosan.

-          Ez hülyeség! Legalább ne próbáld kimenteni magad. Nem azzal volt bajom, hogy leléptél. Nyilvánvalóan én is ugyanúgy cselekedtem volna, ha a fiamról van szó. Hanem az azt követő üzenetet. – kiabáltam. A levelet mérgemben a zsebembe gyűrtem és most örülhetett Louis, hogy nem akartam hozzá se nyúlni, mert menten megfojtottam volna. – Megnyugtatlak, nem vagyok terhes.

-          Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte ártatlanul. Ügyes volt, majdnem elhittem neki, hogy fogalma sincs semmiről.

-          Louis! Ne csináld ezt! Tudod nagyon jól! – töltöttem magamnak remegő kezekkel vizet egy pohárba, aminek a fele így a pulton landolt.

-          Nem, nem tudom. – támaszkodott meg a szék háttámláján. – Miről beszélsz? – kérdezte sokkal nyugodtabban. Felsóhajtottam és elővettem a telefonomat.

-          Erről. – dugtam az orra elé a tőle kapott sms-t. Louis sokszor átfutotta a szemével.

-          Ezt nem én írtam. – mondta halkan.

-          Ugyan már! Most pedig, ha kérhetlek, szeretnék lefeküdni. Szóval… - mutattam az ajtóra.

-          Lore… Komolyan mondtam. – állt meg az ajtóban. Felnéztem rá, a szemei mintha igazat mondtak volna, de nem voltam képes hinni neki.

-          Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet. Louis felsóhajtott és végre elindult az ajtó felé.

-          Rendben, de ha rám haragszol is, az öcsédért változtass a dolgaidon. – nyitotta ki az ajtót. Felhorkantottam és már csaptam is rá az ajtót.

Beálltam a zuhany alá, mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre. Nem vagyok büszke arra, hogy már megint ez történt, de egy ideje már nem így fogtam fel. Nekem voltak azok az emberek egy éjszakás kalandok és nem fordítva. Louis egy életre mély nyomot hagyott bennem. Amit soha nem fog tudni jóvátenni.
Egész délelőtt próbáltam hívni Cameron-t, még ha ő külön leírta nekem, hogy ne tegyem, mert nem kíváncsi rám. Vagyis az életvitelemre. Tudtam jól, hogy nem tetszik neki, ahogy újabban élek, de ezt nem gondoltam volna, hogy magamra is hagy.
Délután kettőkor aztán utolsó sikertelen próbálkozásom után, végleg feladtam. Lehet, hogy Cameron, most lépett helyesen. Lehet, pont így lesz neki a legjobb. Távol tőlem.

LOUIS TOMLINSON

Meglepett, ahogy láttam Lorelai-t. Azt hittem, Cameron túloz, amikor azt mondta, a nővére nincs éppen a toppon. Soha nem gondoltam, hogy így fogom látni Lore-t. Szöges ellentéte annak, amilyen volt. Soha nem hittem, hogy majd ő reggel fog haza járni. Vagy, ahogy Cameron mondta, minden nap mással jön össze. Nem tudtam eldönteni, hogy Lore most éli lázadó korszakát, amit eddig nem tudott, vagy tényleg, ennyire megbántottam. Akaratomon kívül, mert azt az üzenetet nem én írtam neki. De van egy nagyon jó tippem, hogy ki volt. És arra is, hogy miért.
Otthon csak azért nem csaptam be az ajtót, mert a fiam valószínűleg aludt. Briana a konyhában volt, főzött valamit. Újabban ez volt a hobbija. Úgy viselkedett, mintha egy család lennénk és állandóan vacsorával várt. Reggel kávét csinált. És én hagytam neki, hogy egy idilli családképét mutassa. Ezt én rontottam el. Hagytam, hogy egy tévhitben ringassa magát.

-          Briana. – ültem le a kanapéra. Briana mosolyogva huppant le velem szembe a fotelbe. – Beszélnünk kell! – sóhajtottam. Már annyiszor beszéltem erről neki és annyiszor bólogatott értelmesen a dolgokra.

-          Hűha! Ez elég ijesztően hangzik. – nevetgélt. Felhúztam a szemöldökömet. Mintha csak érezné a vesztét.

-          Nem, nem az. – ráztam meg a fejemet. – Egy kérdésem van csak. – Briana elkomolyodott. Rájött, hogy nem egy vidám beszélgetés lesz. – Szóval… Beszéltem Lorelai-jal. El kell mondjam nagyon nehezen tudtam, mert nagyon megharagudott rám. És, tudod miért? Mert kapott egy üzenetet. És itt jön a kérdés. Te küldtél az én telefonomról az én nevemben sms-t neki? – kérdeztem rá. Briana, mint akit leforráztak, úgy pislogott rám.

-          Én… Sajnálom. Én nem akartam, csak… - piszkálgatta a körmeit. Felhúztam a szemöldökeimet és igazából nem vágytam arra, hogy megmagyarázza. Jól tudtam, miért tette.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor. Mi ketten sosem leszünk egy pár. Párszor randiztunk és született egygyönyörű kisfiúnk, de ennél több köztünk nincs. Nem hittem, hogy egyszer képes leszel ilyenhez folyamodni. Kezdjük ott, hogy megfenyegetsz azzal, hogy eltűnsz a fiammal együtt. – sóhajtottam. Ez volt az ok, hogy faképnél hagytam Lore-t, miután lefeküdtünk egymással. Persze, ez is egy hazugság volt, de Briana-nál már nem lehet tudni. – Csak, hogy tudd, Lore annyira kikészült, hogy teljesen kifordult magából. – néztem Briana-ra, akinek az arca egyik pillanatról a másikra változott meg sajnálkozóból bosszússá.

-          Azért csináltam, mert a fiunknak rendes családban kell felnőnie. Nem érdekel Lorelai. Szerinted, én mit éreztem, amikor közöltem veled, hogy terhes vagyok, tepedig azt mondtad, hogy jól van, mindenben segítesz, kifizetsz minden orvosi vizsgálatot, mindenben támogatod Freddie-t, de nem leszel mellettem? Szerinted, én nem törtem össze? Dehogynem! Csak nekem ott volt Freddie, aki miatt félre tettem mindent. Úgy tettem, mintha ez mind elég lenne. Mert valójában elég is volt. Freddie-nek igen. És nekem ez a legfontosabb. De közben beléd szerettem. Már a második randinkon. – mondta könnyes szemekkel. Sajnáltam Briana-t. Jól tudtam, hogy mindez így van és sajnos igaz is volt. De nem gondoltam, hogy kéne áltatnom a szerelmemmel.

-          Tudom, de meg kell értened, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Hazudnék, ha együtt lennék veled úgy, hogy nem érzek semmit irántad a puszta szeretetnél. – nyögtem ki. Briana arca egyre jobban eltorzult. Tudtam, hogy újra és újra megsértem, de nem tehettem mást. Nem volt rendjén, hogy keresztbe tesz nekem.

-          Tudom. De az én érzéseimen ez akkor sem változtat. Egyáltalán nem tetszik, ha máslányokkal látlak. És az sem tetszik, hogy olyan jól elvannak Freddie-vel. – nyögte ki. Eddig csak Lore-t mutattam be Freddie-nek. Senki mást.

-          Én megértem, amit mondasz, de ezt akkor sem teheted. – csóváltam meg a fejem. Briana rám nézett. Szemei már vörösek voltak.

-          Rendben Lou. Akkor holnap elköltözöm. – törölte meg a szemeit. – Freddie-t ugyanúgy láthatod, amikor csak szeretnéd. De meg kell értened, ha egy házban vagyunk, nem érzem jól magam. Már csak azért sem, mert nem bírom elviselni, ha mással látlak. – mondta rekedtes hangon. – Csak arra kérlek, Freddie-t ne tedd ki a kósza kalandjaidnak. – állt fel a fotelből. Figyeltem, ahogy szomorúan, összetörten elmegy mellettem.

-          Sajnálom Briana. – szóltam utána. Briana a lépcső első fokán állt meg, amikor oda pillantottam.

-          Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. – hullott le még egy könnycsepp, most a lépcsőn lévő szőnyegre.

Még megnéztem Freddie-t ésújra rácsodálkoztam, milyen tökéletes. Békésen szuszogott és teljesen szétterült az ágyában. Ilyenkor örültem, hogy még kicsi és semmit nem kell neki különösebben elmagyarázni. Neki mindig lesz apukája és anyukája, ha külön is, de lesz. Az pedig biztos, hogy pár év múlva, lesz vele egy nagyon komoly beszélgetésem, hogy miért így alakultak a dolgok. De most még az a legfontosabb dolga, hogy felhőtlenül boldog legyen. És tudom, nem csak én teszek ezért meg mindent.
Megigazítottam a takarót a fiamon és halkan kiosontam a szobájából. Nehezen tudtam magára hagyni, órák hosszat képes voltam gyönyörködni benne.
Ahogy becsuktam a szobája ajtaját már is elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Cameron-t, hogy beszéltem a nővérével, de nem hiszem, hogy jobb belátásra bírtam. De a vonal túlsó végén nem a megszokott vidám hangot hallottam, hanem egy meggyötört, szinte néma hang szólt. És, nem a nap folyamán történtek miatt volt. Nem tudtam kibogozni, hogy mit is akar mondani Cameron, ezért felhívtam Harry-t, akinél most vendégeskedett. Ő is csak a lényeget tudta elmondani.
Nagy baj történt.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

16. fejezet - Meggyógyítalak.

LOUIS TOMLINSON
Azóta, hogy először felhívtam Lore-t, minden nap beszéltem vele. Nem azért, hogy elhitessem vele, hogy nem sajnálom. Azért tettem, mert tudni akartam róla és az állapotáról. Tudtam, hogy gyógyul, de lassan javult. Olyan volt, mintha egyet lépett volna előre, kettőt pedig hátra. Gyakran kihatott a kedvére és a hangulatára ez az egész. Volt, amikor mérgesen lerakta a telefont, miközben butaságokat beszéltem neki. Volt, amikor ő nyugtatott, hogy minden rendben. Volt, amikor én tartottam benne a lelket. Mindig ki tudtuk egymást húzni a gödörből, ha mélypontra kerültünk.
Briana és a többiek előtt titok volt, hogy beszélek Lore-ral. Nem akartam veszekedni, nem akartam, hogy félreértsék. Lore-ral mindössze barátság van közöttünk, amit személy szerint, utálok.

-          Szóval láttad a videót Freddie-ről? - kérdeztem Lore-tól. Lore felnevetett.

-          Igen, láttam. - mondta kuncogva. - Nagyon aranyos. Teljesen rád hasonlít.

-          Igen, ugyanolyan jóképű és fenomenális, mint én. - nevettem. Láttam magam előtt, ahogy Lore megcsóválja a fejét.

-          Jól van Lou, csak ezért hívtál? - kérdezte néhányat köhintve. Meglepett, eddig nem köhögött.

-          Beteg vagy? - kérdeztem aggódva. Lore újra köhögött párat.

-          Csak egy kicsit megfáztam. - vallotta be. Ezt eddig nem említette.

-          Ezt nem mondtad. - dorgáltam meg. Aggódtam, hogy ez befolyásolja a kezelését.

-          Nem, mert nem lényeges. Még jó a súlyom és az erőnlétem is. - nyugtatott meg. Na, persze. Holnap meg közli hogy romlott az állapota.

-          Jól van. De ne csapj be! - szóltam rá. De mielőtt még mondhattam volna valamit, valaki megzavart.

-          Lo, mehetünk? - hallatszott a telefonba Cameron hangja.

-          Igen, egy pillanat. - sóhajtott egyet. - Lou, most mennem kell.

-          Rendben. Majd hívj, ha végeztél. - tettem le a telefont, mert Bri jelent meg a szobámban. Újabban szokása volt kopogás nélkül átjönni.

-          Kivel beszéltél már megint? - állt meg előttem. Úgy éreztem, mintha egy kis gyerek lennék, akit megrónak valamiért.

-          Egy barátommal. - tettem zsebre a telefonomat és felkászálódtam az ágyról.

-          Gondolom, azért tetted le olyan gyorsan, mert eszedbe jutott, hogy Freddie-t viszed úszni. - morogta. Már kezdett idegesíteni, hogy felelőtlennek próbál beállítani.

-          Igen, pontosan azért. - morogtam. - Bri, ugye nem kezded megint a féltékenykedést? Mert azt már nem egyszer megbeszéltük.

-          Nem érdekel, ha minden nap mással fekszel le, de a fiadat ne hanyagold el. - vágta a fejemhez és már csapódott is az ajtó mögötte.

Bosszúsan kerestem elő a fürdőnadrágomat. Utáltam, amikor Bri azt mondta, nem foglalkozom eleget Freddie-vel. Minden létező alkalmat megragadtam, hogy közös programot szervezzek a fiammal. De ezeket valamikor pontosan Briana húzta keresztbe, mert elvitte magával, Isten tudja hova. Utána persze bocsánatot kért érte, de azzal nem sokra mentem.
***
Freddie fáradtan dőlt a vállamra. Egész délután a medencéknél voltunk, így meg sem lepett, hogy kidőlt mostanra. A lift halkan állt meg a megfelelő emeleten. Én is halkan kopogtam be Bri ajtaján, hogy nehogy felébresszem Freddie-t, aki a liftben aludt el. Amíg vártam, hogy ajtót nyisson, néztem a fiam pufók arcát, ahogy nyugodtan szuszogott a karomban. Kis kezével kapaszkodott a pólómba, amit, ha akartam is volna, nem tudtam volna elvenni tőle.

-          Louis?! Azt hittem, később jöttök. - mondta szórakozottan Bri, ezzel visszarángatva a jelenbe.

-          Este nyolc óra van. - jelentettem ki távolságtartóan. Összehúzott szemöldökkel néztem végig a köntösben álló lányon. - Megzavartam valamit?

-          Ma nálad aludhatna Freddie? - kérdezte zavartan Bri. Meglepett, hogy ezt kéri tőlem.

-          Persze. - bólintottam. Már épp indultam volna, de a számat nem tudtam befogni. - Bri! - szólaltam meg. - Ne felejtsd ezt, amikor legközelebb féltékenykedsz rám. - hagytam ott.

Ő is csak ugyanolyan, mint a többi lány. Annyi különbséggel, hogy azt hiszi, birtokolhat engem, mert szült nekem egy kisfiút.
Letettem Freddie-t az ágyamba és hagytam egy kicsit aludni még. Muszáj volt megfürdetnem, de nem volt szívem felkelteni. Leültem mellé az ágyra és bekapcsoltam a telefonomat. Vártam, hogy hívjon Lore, de nem volt tőle nem fogadott hívásom. Elszomorodtam, amiért nem keresett. És egy pillanat alatt elkezdtem pánikolni. Mi történhetett vele?
***
Egy órával később, Freddie már hangosan sikoltozott a kádban, amikor kopogtak. Nem akartam ott hagyni felügyelet nélkül, ezért kiszóltam az érkezőnek, hogy jöjjön be. Ahogy megláttam Harry-t, tudtam, hogy valami nagyon rossz hírt fog közölni velem.

-          Lore délután belázasodott. Amíg nem gyógyul meg a megfázásból, nem tudják folytatni a kezelést. - mondta szomorúan. Egy pillanatra azt hittem, nem is ott vagyok, rossz érzésem támadt.

-          De meg fog gyógyulni. Ha a rákot legyőzi, akkor egy kis nátha már semmiség. - mondtam nyugtatva magamat. És Harry-t is.

-          Most, amikor beszéltem, Cameron-nal, azt mondta, hogy meg kéne látogatnunk Lori-t. - sóhajtott fel fájdalmasan Harry. - Bár téged, nem hiszem, hogy ez érdekel.

-          Harry! - szóltam rá ingerülten. - Nem engem kéne piszkálnod. Ki beszélt eddig minden nap Lore-ral? Te vagy én? - kérdeztem idegesen. Harry szemei nagyra nőttek a kijelentésemtől.

-          Lou! - mondta összezavarodottan a nevemet.

-          A te barátnőd és nem is foglalkoztál vele, ahogy itt senki más sem! - vettem ki Freddie-t a kádból és becsavartam egy törölközőbe.

-          Nem volt a barátnőm, egy percre sem. Csak azért csináltuk az egészet, hogy Briana leszálljon végre róla! - mondta hangosabban Harry.

-          Teljesen mindegy, hogy mik voltatok egymásnak. Ugyanúgy egyikőtök sem kereste. - tettem le Freddie-t az ágyra, majd bosszúsan néztem Harry-re.

-          Ebből is látszik, hogy te teljesen belezúgtál. De elárulom, az a lány maga az érzéketlenség mintaképe. Sosem fog szeretni. Sem téged, sem pedig mást. - mondta ingerülten Harry. Tudtam, hogy neki is tetszik Lore. Elég volt abból rájönnöm, ahogy ránézett.

-          Csak azért, mert senki sem elég tökös ahhoz, hogy meghódítsa. - morogtam, miközben Freddie-t már felöltöztettem.

-          Ja, mert azzal, hogy beszélgettek telefonon, azt hiszed, közelebb kerülsz hozzá? - mondta fintorogva. Biztos vagyok benne, ha nem lett volna ott Freddie, akkor már kiabáltunk volna egymással. - Mindegy. Ha gondolod, látogasd meg, mi a többiekkel jövő héten megyünk hozzá. Jó éjt nektek! - fordított hátat nekünk Harry és kisétált az ajtón.

Freddie nagy kék szemeivel engem fürkészett, nem tudta, mi történik körülötte. Bekapcsoltam a tv-t neki, hátha leköti a figyelmét, de nem. Őt jobban érdekelte Lore. Az ő nevét hajtogatta és kérdőn nézett rám. Megsimogattam a fejét és megígértem neki, hogy hamarosan láthatja őt.
***
Reggel egy kiadós beszélgetés után Bri-vel, útnak indultam Freddie-vel, hogy meglátogassuk Lore-t. Briana-nak rá kellett jönnie, kell neki, hogy ki tombolja magát egy kicsit az új "barátjával".
Freddie a repülőutat szinte végig aludta, így a bérelt kocsiban eléggé eleven volt. Első utunk a kórházba vezetett, ahol egy kis segítség után, meg is találtuk Lore-t. Cameron az ágya mellett ücsörgött és figyelte a nővérét, ahogy aludt.

-          Sss! - tettem a mutatóujjamat a szám elé, hogy megértse Freddie, ne hangoskodjon. A fiam leutánozta, amit csináltam és utána csendben figyelt.

-          Louis? Hogy kerülsz ide? - kérdezte Cameron. Felállt és felém lépdelt.

-          Hallottam mi történt és gondoltam, meglátogatom. - tettem le Freddie-t. - Hogy van? - biccentettem Lore felé.

-          Tegnap felszökött a láza, azóta nem változott. Hiába adnak neki gyógyszert, nem megy le a láza. - mondta kétségbeesetten Cameron.

-          Lou? - szólalt meg halkan Lore. Arca piros volt, hangja rekedt, és gyenge is.

-          Igen. - bólintottam. Cameron teljesen elveszett volt ebben a helyzetben, Lore pedig magatehetetlen. - Van egy ötletem. Vigyázz egy kicsit Freddie-re. - mondtam Cameron-nak, aki bólintott egyet. - Ez a fürdő, igaz? - mutattam az ajtóra. Egy újabb bólintás után, felkaptam Lore-t az ágyról és bevittem oda.

-          Mégis mit csinálsz? - kérdezte Cameron, amikor becsuktam az ajtót.

-          A hűtőfürdőről hallott már itt valaki? - kérdeztem gúnyosan.

Nem akartam kihasználni az alkalmat, hogy meglessem Lore-t, ezért is nyitottam meg előbb a hideg vizet és engedtem tele a kádat, csak utána fordultam Lore felé, aki már majdnem lefordult a székről. Először le akartam venni róla a kórházi köpenyt, de nem vitt rá a lékek. Most nem. Így csak megfogtam és beletettem a kádba. Felszisszent, amikor észlelte a hideg vizet, majd dideregni kezdett.

-          Mindjárt jobb lesz. - tűrtem el a haját. Ahogy végig simítottam az arcán, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a melleit. - Pár perc és végzünk. - fogtam meg a szivacsot, hogy mindenhol bevizezhessem.

-          Lou, mit csinálsz? - kérdezte Lore még mindig félálomban.

-          Meggyógyítalak. - mosolyodtam el. Negyed óra múlva már száraz ruhában feküdt az ágyában.

Látszólag jobban lett. Tíz körül megkértem anyát, hogy jöjjön el Freddie-ért, aki már békésen aludt. Egészen éjfélig azt hittem, hogy Lore jól van. Álmában és persze a láztól is össze-vissza beszélt. Hol a fociról és egy meccsről, hol pedig másról. Már csak én voltam vele, Cameron-t haza küldtem pihenni.
Még egyszer megfürdettem Lore-t, majd hagytam, hadd meséljen, milyen nagy győzelmet aratott a csapatával.
Reggel egy hatalmas meglepetés várt.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

15. fejezet - Oké Lou, most leteszem.

LORELAI DONOVAN

Nem hittem volna, hogy egy pillanat vagy mondjuk úgy, egy másodperc ennyire képes megváltoztatni az életemet. És most nem Louis-ra gondolok. Louis kerül engem, ahogy csak tud. Ha együtt vacsorázom a srácokkal, ő inkább visszamegy a szobájába. Ha edzésről van szó, tíz percnél többet nem marad. Ha lifttel szeretne közlekedni és én is, ő inkább kiszáll. Az autózást már nem is említem. Egy autóban sem képes megmaradni velem. Ő és a kis családja külön autóval utaznak.
Visszatérve a pillanatomra, ami miatt megváltozott az életem. Mivel szívügyemnek tartom a segítségnyújtást, ezért rendszeres véradó vagyok. Ahogy az lenni szokott, most is ez történt vagyis történt volna, ha nem találnak valamit a véremben, amitől sajnos használhatatlan. Alapos vizsgálatok után, most az eredményt tartalmazó e-mail előtt járattam a kurzort és igyekeztem elég bátor lenni, hogy megnyissam. Megkértem az orvost, hogy így tudassa az eredményt, mivel állandóan úton vagyok. Így is nehéz volt a vizsgálatok idejére visszautaznom Londonba.
Már épp rákattintottam volna a levélre, amikor hirtelen betoppant az öcsém a szobába. Félő volt, hogy összetörtem a laptopom kijelzőjét, ahogy lecsaptam, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon.

-         Mit csinálsz? - ugrott mellém az ágyba. Boldog volt, szinte teljesen kivirult mióta beszélgetett valami sráccal, akit nem rég ismert meg.

-         Ne rólam beszéljünk. Mitől vagy ilyen boldog? - kérdeztem elterelve a témát. Cameron furán nézett rám, de egy vállrándítással letudta a dolgot.

-         Szóval, ma Rick-kel vacsorázom. - mondta vigyorogva, de láttam rajta, hogy nagyon ideges.

-         Ennek örülök. És mikor mutatod be nekem? - kérdeztem. Amióta elárulta, hogy ismerkedik vele, azzal piszkálom, hogy mutassa már be.

-         Jó is, hogy mondod. Arra gondoltam, vacsora után. - nézett rám aggódva. Nem tudtam mitől fél ennyire.

-         És miért aggódsz ennyire? - ültem fel. Cameron felnézett rám egy sóhaj kíséretében.

-         Te vagy az első, aki megtudta, más vagyok. És most neked mutatom be először Rick-et. Félek, hogy nem fog tetszeni neked. Vagy nem fogod bírni. - sóhajtozott. Jót mosolyogtam rajta, ahogy bolhából elefántot csinál.

-         Ide figyelj! Jegyezd meg, neked kell, hogy tetsszen és nem nekem. Ha boldog vagy, annak örülök. Ha meg nem bírom, majd elkerülöm. - jelentettem ki játékosan. Cameron rám nézett és most már ő is felült.

-         Úgy, ahogy Louis téged? Mit ne mondjak, elég gyerekesek vagytok. - csóválta a fejét az öcsém. - Nem látszik, hogy ti vagytok a legidősebbek. Nem értem, miért nem beszélitek meg? - nézett rám kérdőn. Most rajtam volt a sor, hogy nagyot sóhajtsak.

-         Azért ilyen, mert megbeszéltük a dolgokat. - jelentettem ki. Tudtam, hogy csak részben van igazam.

-         Ez így elég pontatlan. Te elutasítottad, amiért ő duzzog. - javított ki az öcsém. Mióta lett ilyen marha nagy szakértő? - Már csak az a kérdés, félelemből utasítottad el vagy a puszta eszed miatt. Szerintem, egyik sem túl jó. - fejtette ki. Fáradtan sóhajtottam. Untam ezt a beszélgetést. Nem kell senkinek sem a dolgaimmal foglalkoznia.

-         Ez nem számít. Elutasítottam és kész. Egyáltalán honnan tudsz te erről? - vontam fel a szemöldökömet. Cameron megrántotta a vállát.

-         Inkább az a kérdés, ki nem tud róla. Nyilvánvaló, hogy történt valami köztetek. És mivel nem kézen fogva sétálgattok, le lehet szűrni, hogy valaki elutasította a másikat. És mivel Louis látni sem akar téged, tudjuk, te voltál az. Ronda, csúnya Lorelai. - mutogatott az ujjával, mintha csak leszidott volna.

-         Cameron, a helyedben visszafognám magam. - szóltam rá. Cameron először meghökkent, majd elvigyorodott.

-         De ugye nem vagy a helyemben. - lökött meg, ami annyira váratlanul ért, hogy eldőltem az ágyban.

-         Cameron, ugye tudod, hogy idősebb, erősebb és okosabb vagyok. - ugrottam neki és ahol csak értem csiklandoztam. De nem tartott sokáig, mert Cameron attól, hogy a kis öcsém volt, már igazi férfi is, így könnyedén lenyomott. Ezek után rajtam volt a sor, hogy nevessek.

***

Már egy hét telt el azóta, hogy megkaptam az üzenetet, de még mindig nem vitt rá a lélek, hogy megnyissam. Persze az időre fogtam, hogy túl kevés, de valójában csak féltem. Hiába hitegettem magam, hogy nincs semmi bajom, éreztem, hogy ez nem igaz.

-         Lori jössz ebédelni? - kérdezte Harry, amikor vége lett az edzésnek.

-         Még van egy kis dolgom. Majd később. - ráztam meg a fejem. Így legalább nyugodtan tud a srácokkal enni Louis, én pedig elolvasom végre az e-mail-t.

-         Jól van, de ne felejtsd el. - bólintott. Amikor mindannyian eltűntek az ajtó mögött, előkaptam a táskámból a laptopomat.

Gyorsan, mielőtt még meg tudtam volna gondolni magam, rákattintottam az üzenetre. Végig futottam a sorokat, majd a legfontosabbnál megálltam. A diagnózis, első stádiumban lévő rák. Nagyokat nyeltem, majd az első gondolatom az volt, hogy beszélnem kell az orvossal.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, miután letettem a telefont. Vissza kell mennem Londonba, hogy elkezdjék a kezelést.
Sokáig gondolkoztam, hogyan is mondjam el a többieknek, végül arra jutottam, minél előbb túl leszek rajta.

***

Arra gondoltam, mindenkit összehívok egy vacsorára és ott mondom el nekik.
Meg sem lepett, hogy Louis nem jött el. Rajta, Briana-n és Freddie-n kívül mindenki ott ült az asztal körül.

-         Szóval srácok! Nem fogok hosszú, unalmas beszédet tartani, hogy miért kértem, hogy ma velem vacsorázzatok. A lényeg, hogy nekem haza kell mennem, bizonytalan időre. Egészségügyi problémám van, amit kezelni kell. - sóhajtottam fel. Mindenki megdöbbenve nézett rám, Liam volt az első, aki megszólalt.

-         Ez mit jelent? - kérdezte és látszott rajta, hogy komolyan aggódik.

-         Szerencsére időben észrevették, de rákos vagyok. Azért is megyek már holnap haza, hogy elkezdhessék a kezelést. - mondtam el mindent. Tartoztam nekik a teljes őszinteségemmel.

-         Akkor mi is haza megyünk veled. - vágta rá azonnal Cameron. Amióta bemutatta nekem Rick-et, azóta mindig együtt voltak.

-         Ha meggyógyultál, visszajössz hozzánk, ugye? - kérdezte Niall. Bólintottam egyet és a kezembe vettem a villámat.

-         De most együnk. Majd hívjuk egymást. - vettem a számba egy falatot. Nem akartam erről beszélni, amíg nem tudok semmi biztosat.

-         Louis-nak majd elmondjuk holnap. - mondta halkan Liam. Azonnal felkaptam a fejemet.

-         Nem kell. Arra kérlek, hogy csak akkor mondjátok el neki a dolgot, ha kérdezi. - kértem meg őket. Reméltem, hogy ezt a kérésemet betartják.

A vacsora ezek után csendben telt. Úgy tűnt mindenkit jobban megviselt a dolog, mint engem. Tudtam, elhatároztam, hogy meggyógyulok. Még időben vagyok.
Reggel a reptéren álltam az öcsémmel és a barátjával. Szerencsére nem sokan szúrtak ki, így nyugodtan jutottam el a házamig, majd a kórházba.
Egy gyors megbeszélés után abban maradtunk, hogy a következő héten kezdjük a kezelést.

***

Két hét alatt alig beszéltem a srácokkal. Nekik szoros volt a beosztásuk, én pedig fáradt voltam. Eléggé kikészített a terápia. A hajam is hullani kezdett, amit megelőztem és levágattam Cameron-nal.
Nem posztoltam semmit, nem tudósítottam az embereket, próbáltam észrevétlen maradni a betegségemmel együtt.

-         Mehetünk? - kérdezte Cameron. Nem akartam bent maradni a kórházban. Volt már rá példa, hogy ott éjszakáztam, mert teljesen kikészültem.

-         Igen. - bólintottam. Mindig meglepett hogy felnőtt a kisöcsém.

-         Beszéltél a többiekkel? - kérdezte a lámpánál.

-         Még nem. Nem akarom őket zavarni. - támasztottam meg a beanie-s fejemet a kezemen.

-         Mert engem tegnap felhívott Harry. Nem tudta, hogy téged hívhat-e. Ők sem akarnak zavarni téged. - mondta kötekedve. - Na, mindegy. Csak annyit akart tudni, hogy javul-e az állapotod. Miután megnyugtattam, letette. Ja, meg még azt üzente, ma fel fog hívni. - sóhajtott fel Cameron. Csak bólogattam, majd' elaludtam az autóban.

A lifttől émelyegni kezdtem, ezért már alig vártam, hogy végre megálljon velem. Cameron végig velem volt az elmúlt hetekben, amitől nem éreztem jól magam. Jól esett, de nem akartam, hogy elhanyagolja az életét miattam.
Amikor újra infúzióra kötöttek, olvasni kezdtem. Ez volt a fő elfoglaltságom a terápia alatt. Épp lapoztam volna, amikor egy roham jött rám és a még el sem fogyasztott ebédemet viszont láttam.

-         Itt egy papírtörlő. - tartotta felém Cameron. Ahogy megtöröltem a számat felnéztem rá.

-         Cameron, most menj haza vagy Rick-hez. - mondtam neki. - Csak menj innen. - szóltam rá amikor fej rázva leült a székre.

-         Nem megyek sehova Lo. - jelentette ki az öcsém.

-         De igen. Neked nem itt van a helyed. Van életed, amit élned kell. Én el leszek itt. Vigyáznak rám és még mindig tudok egyedül hányni. - mondtam mérgesen. - Hívlak, ha kész vagyok.

-         Biztos ezt akarod? - kérdezte kétkedve.

-         Biztos. - bólintottam határozottan. Cameron felállt és egy puszi után, amit a sapkás fejemre adott, eltűnt.

Fáradtan dőltem hátra az ágyban. Egész nap egy tálat szorongatva görnyedtem. Azt akartam, hogy hatékony és gyors legyen a kezelés, de azt nem hittem, hogy ennyire kicsinál majd.
Épp lehunytam a szememet, amikor mellettem az ágyban rezegni kezdett a telefonom. Megnézés nélkül vettem fel a telefont.

-         Még nem vagyok kész. - nyögtem fel. De a vonal másik végén nem az volt, akire számítottam.

-         Szia Lore! Louis vagyok és csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy vagy. - sóhajtott. Mindenkire számítottam, hogy hívni fog, de Louis-ra nem.

-         Öhm... Szia! Elmondták a többiek, mi történt? - kérdeztem. Valószínű így történt.

-         Már másnap reggel rákérdeztem, hogy hol vagy. Előbb is akartalak hívni, csak nem voltam biztos benne. - mondta halkan, mintha csak haragudna magára. - Szóval, hogy vagy?

-         Épp kezelésen, de jól. Cameron-t haza küldtem. Mindig itt van velem. De neki nincs itt a helye. Nem is kéne ezt látnia. - öntöttem ki a szívem Louis-nak.

-         Szeret téged, ahogy még sokan mások is. - magyarázott Louis. Tudtam, hogy így van, de akkor is. Cameron-nak nem is kéne ezzel foglalkoznia.

-         Még kopaszon is. - nevettem fel kínomba.

-         Biztosan úgy is nagyon szép vagy. Még mindig ugyanaz az ember vagy, attól hogy nincs hajad. - mondta. Ettől a mondattól teljesen jól lettem. Jól estek a szavai, még ha tudtam is, nem gondolja komolyan.

-         Jól van Louis. Freddie hogy van? Na, és a többiek? - kérdeztem most én.

-         Mindenki jól van. Freddie kicsit kedvtelen, hogy nem lát téged. A többiek meg nem mernek hívni téged attól tartanak, hogy rosszkor keresnének. - magyarázta el Louis, amit már eddig is tudtam.

-         Mond majd meg nekik, hogy nyugodtan hívjanak. Mindig ráérek. - mondtam unottan. Már kezdtem nagyon unni a semmittevést.

-         Jól van. - nyugtatott meg. Reméltem, hogy holnap már a többiekkel is beszélhetek.

-         Louis, ugye nem azért hívtál, mert bűntudatod van? - kérdeztem rá nyíltan. Louis sóhajtott egyet. - Oké Lou, most leteszem. Megnyugtatlak, jól vagyok, jól leszek. Arra kérlek, legközelebb akkor keress, ha már nem bűntudatból teszed. - mondtam teljesen nyugodtan. - Szia, Lou! Remélem, még beszélünk. - bontottam a vonalat.

Nem akartam, hogy azért keressenek az emberek, mert azt hiszik, már csak napjaim vannak hátra. Mert ezt nem így volt. Én meg fogok gyógyulni!
Végül Louis-ra gondolva nyomott el az álom.

Kedves Napló! 

Meg fogok gyógyulni, mert még van mit elintéznem.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

14. fejezet - Kerülni foglak, mert úgy érzem muszáj.

LOUIS TOMLINSON

Esküszöm nem értem mi történt egyik pillanatról a másikra, de hogy minden a feje tetejére állt, az biztos. Harry és Lore minden szabadidejüket együtt töltik, amitől Briana teljesen megnyugodott. Most már nem ellenszenves számára Lore. Freddie-vel is rengeteg időt töltök így kettesben. Nem lóg állandóan a nyakunkon Bri. Ő is teszi a dolgát és én is. És mindez attól, mert Harry és Lore egymásra talált.
Nem értettem, mi ez a hirtelen fellángolás, de a békesség érdekében egy rossz szót sem szóltam. Bár tény, féltékeny voltam, de nem akartam, hogy Bri vagy bárki más észrevegye és piszkálni kezdjék Lore-t. Féltettem őt.

***

Egy újabb vacsora úgy, hogy Harry és Lore meghitten sugdolóznak velem szemben. Az egyetlen bajom ezzel, hogy irtóra zavar. Féltékeny voltam Harry-re, hogy miatta nevetett Lore és miatta volt olyan önfeledt.
Freddie magára vonta a figyelmemet, amikor az arcomat fogva maga felé fordította a fejemet.

-          App! – mosolygott rám. Sokszor volt ilyen, hogy igazából nem kellett neki, csak a figyelmemet akarta. De ezt egyáltalán nem bántam.

-          Mondjad fiam! – kérdeztem rá, de ahogy sejtettem, nem volt semmi mondanivalója. Csak imádta felhívni magára a figyelmet.

-          Akkor holnap koncert után elmegyünk egy szórakozóhelyre? – kérdezte Niall. A szünetben sokat sörözött, persze nem szokott rá, de megtanult alaposan lazulni.

-          Én biztos nem tartok veletek. – rázta meg a fejét Lore. Mindenki bután nézett rá. Senki sem értette miért nem tud egy kicsit kikapcsolódni.

-          Miért? – kérdezett rá Briana. – Sosem szoktál eljárni szórakozni. Mindig be vagy zárkózva. Mindig csak edzel. Rád férne már, hogy bulizz. Fiatal vagy és eddig csak dolgoztál. – gondolkozott Bri. Amióta Harry-vel volt, vagy legalább is felmelegedett köztük a levegő, Briana kedves volt Lore-ral.

-          Szigorú diétám van, ne iszom alkoholt és amúgy sem érzem jól magam szórakozóhelyeken. – rántotta meg a vállát Lore. – És én vagyok a legidősebb közületek. – tette még hozzá. igaza is volt, még tőlem is idősebb volt egy évvel.

-          Nem értelek téged. – rázta meg a fejét Bri.

-          Nem is kértem, Briana. – állt fel az asztaltól Lore. Lehet, hogy Briana nyitott Lore felé, de ő nem felejtett és nem barátkozott Bri-vel.

Briana szeretett volna még erről beszélni, de mi többiek nem, ezért is telt csendben a vacsora hátralévő része. Néha-néha Freddie motyogott a maga nyelvén valamit, de rajta kívül senki sem szólt a másikhoz csak ettünk.
Mióta visszajöttünk a szünetről, mindannyian megváltoztunk. Már nem úgy viselkedünk a másikkal, mint azelőtt. A szünet alatt mindenki másba kezdett egyedül és a távollét is rányomta a kapcsolatainkra a bélyeget.

***

Hangos, fényes és túlzúfolt volt a mulató, amit Niall választott. Briana és Freddie kivételével mindenki eljött, még Lore is. Meg sem lepett, hogy Harry vette rá. Nem is akarom tudni, milyen módszerekkel. Mindössze két kikötése volt. Nem iszik semmi alkoholosat és két óránál többet nem marad. Beleegyeztünk, bár sejtettük, hogy nem fog neki összejönni, legalább is az, hogy korán távozik.

-          Hozok inni, ti addig menjetek fel. – mondta Niall, mi pedig csak bólintottunk és megindultunk a kissé eldugott emelet felé.

-          Ugye azért majd táncolsz velem? – kérdezte Harry Lore-tól. Abszolút idegesített, hogy ennyire kijönnek egymással.

-          Egy tánc. – emelte fel a mutatóujját Lore. Megforgattam a szemeimet. Essetek már egymásnak a táncparkett közepén, kérlek!

-          Ez teljesen alkoholmentes. – emelt fel egy zöld löttyöt Niall, amit Lore-nak a kezébe is nyomott.

Pár órával később mindannyian túl jól éreztük magunkat, még Lore is, aki elvileg csak ártatlan italokat fogyasztott.
Hamar kiderült a számomra, hogy valami nem stimmelt, és igazam us lett, mert Lore már alig bírt állni is a lábán. Azt hiszem, emiatt holnap nagyon mérges lesz a lány.

-          Szia, Louis! – botladozott el hozzám Lore. Meglepődve néztem rá. Hol hagyta a lovagját?

-          Szia! Harry hol van? – néztem körbe. Pár lány vette körül.

-          Rajongók. – rántotta meg a vállát. – De nem ezért jöttem. – rázta meg a fejét, amitől majdnem el is esett.

-          Hát, miért jöttél? – kortyoltam az italomba. Jóval kevesebbet ittam, mint a többiek, ezért is voltam józan. Hiszen, én már felelősségteljes apa vagyok.

-          Hogy elmondjam milyen elviselhetetlen, utálatos, bunkó, szemétláda vagy. – jelentette ki. Letettem a poharamat és igyekeztem eldönteni, hogy kmolyan mondta-e vagy csak az alkohol beszél belőle. Hamar rájöttem, az alkohol kimondatta vele, amit valójában gondol. De ezt is érzi vajon?

-          Örülök, hogy nem kertelsz. Azt is elárulod, miért gondolod ezt? – fordultam felé teljesen. Nem hagytam figyelmen kívül, hogy bámult, leginkább a fenekemet, amíg háttal voltam neki.

-          Mert elvetted az álmomat. Kitúrtál a csapatból. – mondta mérgesen. Még mindig ez a sérelme?

-          Helyben vagyunk. – sóhajtottam. – Tisztázzuk, bár szerintem erre nem fogsz emlékezni holnap, de elmondom. Csak helyettesítettelek. Az edződ papírján az volt, hogy C. L. Donovan.t várják a csapatba. – magyaráztam el. Láttam, hogy Lore elgondolkozik azon, amit mondtam.

-          Mekkora egy szemét vagy. – morgott és otthagyott. A nőknél már csak a részeg nők érthetetlenebbek.

-          Nem újdonság, hogy ezt gondolod. – motyogtam magam elé. Követtem a tekintetemmel, ahogy Lore Harry-nek súg valamit, majd eltűnik a kijáratnál.

Egy óra telhetett el, amikor rákérdeztem Harry-nél, hova lett Lore. Annyira felhúzta magát, hogy inkább visszament a szállodába. Lehúztam még egy-két italt, hogy bűtorságot merítseka beszélgetéshez Lore-ral.

Amikor a többiek nem figyeltek, észrevétlenül leléptem én is. Úgy éreztem, muszáj megbeszélnem a sérelmeinket egymással.

A taxi hamar megérkezett és ugyanilyen hamar el is vitt a szállodához. A hajnali órának köszönhetően észrevétlenül jutottam el a szobákig.

Körülnéztem mielőtt bekopogtam volna Lore szobája ajtaján. Halk motoszkálás után egy álmos, kócos lány nyitott ajtót. Az, hogy így állt előttem egy pólóban és bugyiban, hirtelen el is felejttette velem miért is jöttem hozzá.

-          Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul. Nyeltem egy nagyot, majd belekezdtem.

-          Szeretném veled tisztázni azt az ezer éves dolgot. – mondtam bátran, de Lore nézése egy pillanat alatt eltántorított.

-          Mit akarsz megbeszélni rajta? A C. L. Donovan az öcsém monogramja. Nekem L. C. a neveim kezdőbetűi. – mondta unottan. – Az edzőm már a sérülésemkor tudta, hogy nem fog visszavenni. Nem a te hibád. Ne haragudj azokért, amiket mondtam neked. – sóhajtott fel. Láttam rajta a teljes megbánást.

-          Semmi gond. Akkor szent a béke közöttünk? – nyújtottam felé a kezemet.

-          Szent a béke. – szorította meg a kézfejemet. Nem hittem, hogy ilyen erős a kézfogása. – Csak ezért jöttél? – engedte el a kezemet.

-          Igen, de nem hittem, hogy ilyen hamar megbeszéljük. – mosolyodtam el. – Sokkal több sírást, kiabálást és veszekedést vártam. – nevetgéltem, de Lore nem találta ennyire viccesnek.

-          Nem tudom, mint kezdtem volna veled, ha itt sírásba törsz ki. – nevetett most ő fel. Felhúztam a szemöldökömet. Szóval így játszunk Nagyszájú?

-          Azt, amit Freddie-vel is, amikor nyűgös. A cicik engem is megnyugtatnak. – jelentettem ki. Freddie, amikor hisztizett valamiért állandóan a nők mellét fogdosta. Nem érdekelte, hogy ki az, ő megmarkolta a mellét.

-          Jó éjt, Louis. – forgatta meg a szemét és már csukta is volna be az ajtót, de megállítottam benne.

-          Jó, beismerem, ezt nem kellett volna. Ne haragudj! – néztem rá bűnbánóan. Lore megrázta a fejét és megpróbált újra kizárni. – Mivel még nem vagyok álmos, mit szólnál hozzá, ha beszélgetnénk még egy kicsit? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam Harry-t hátba támadni.

-          Rendben. – bólintott és félre félreállt az ajtóból.

-          Akkor fél óra múlva várlak a medencénél. – hagytam ott gyorsan, mielőtt még kitalált volna valami kifogást.

Alig húsz perc múlva már fürdőgatyában úszkáltam a medencében és vártam Lore-ra. Amikor megérkezett pontosan fél óra múlva, talán még a szám is tátva maradt tőle. Amikor odaért hozzám gyorsan lelocsoltam magam vízzel. Muszáj volt észhez térnem. Ő Harry barátnője!

-          Na, bejössz? – kérdeztem, mire a törölközőt, amit szorongatott ledobta és gyorsan beugrott a vízbe. Akármilyen gyors is volt, láttam a heget a lábán.

-          Miről szeretnél beszélgetni? – meglepett, hogy ennyire kijózanodott ennyi idő alatt.

-          Hogy jöttetek össze Harry-vel? Azt hittem, csak barátok vagytok. – kérdeztem rá nyersen. Sosem szerettem kertelni.

-          Még most is barátok vagyunk. – rántotta meg a vállát. Ezek szerint igaz leheta dolog, azok a legerősebb kapcsoaltok, ahol barátok is a felek.

-          Értem. – sóhajtottam. Harry nagyon nagy mázlista.

-          És veled meg Briana-val mi a helyzet? – kapaszkodott meg a medence szélénél.

-          Van egy közös gyerekünk, akit imádok, de ennyi. Ezt már ezerszer megbeszéltük Bri-vel. – nyögtem fel. – Most éppen minden rendben vele.

-          Akkor jó. – bólintott. – Hogy jött ez a medencés ötlet?

-          Kíváncsi voltam, hogy festesz bikiniben. Tudom, ott van neked Harry, de a nézésben még semmi rossz nincs. – mentegetőztem. Lore felcsóválva mászott ki. Leült a nyugágyra és csak bámult az égre az üvegtetőn keresztül.

***

Ugyanúgy, ahogy Lore, én is bámultam az eget. A csillagokat. Annyira jó volt Lore-ral lenni, ha csak némán is feküdtünk egymás mellett. Megnyugvás töltött el vele.
Percekre méláztam el Lore arcán. Csak néztem őt. Tökéletes volt minden egyes vonása. Annyira szép volt. És annak ellenére is, hogy eddig utált, mellesleg egy félreértés miatt, most annyira közel éreztem magamhoz.

-          Lore, mond csak, most, hogy nem utálsz már, mit érzel irántam? – kérdeztem hirtelen. Magam sem tudom, honnan jött ez a kérdés. Vagy legalább is, mi késztetett arra, hogy feltegyem neki.

-          Mond csak Louis, még mindig részeg vagy? – ült fel hirtelen Lore. Meg sem lepett, hogy ennyire ellenséges. – Most inkább felmegyek a szobámba. Te is pihenj le most mér! Később találkozunk. – bújt bele a köntösébe. Kettőt pislogtam és Lore már ott sem volt mellettem. Ezt megint, jól elbaltáztad Louis.

Hátradőltem és próbáltam kitalálni valamit, hogy ezt most hogy hozzam rendbe. Ráfoghatnám az italra, de az hazugság lenne. Mondhatnám, hogy egy ökör vagyok, ami már nem akkora hazugság lenne, de az sem magyarázat erre. Azt hiszem, az a legjobb döntés, ha mindent bevallok neki. Mindkettőnknek jobb lesz úgy.

Felpattantam és már siettem is a szobájához. Egyáltalán nem gondolkoztam azon, mit fogok mondani, A spontaneitás elvén cselekedtem. Bekopogtam, ő ajtót nyitott, én pedig vadul megcsókoltam, amiért meg is kaptam a jutalmamat egy hatalmas pofont. Ez is csak a filmekben működik ezek szerint.

-          Elment az eszed Louis? – kérdezte mérgesen.

-          Nem, nem. Csak most jött meg igazán. – ráztam meg a fejemet. – Most tényleg egy szemétláda leszek, mert nem érdekel Harry és az, hogy az ő barátnője vagy. Tetszel nekem, már nagyon, nagyon rég óta. – morogtam az arcába. Annyira el akartam mondani neki, de annyira nehezen jött ki a szó a torkomon.

-          Oké, Louis, te tényleg túl sokat ittál. Menj szépen és feküdj le! – indult az ajtó felé, hogy kinyissa nekem, de jobb ötlet híján, újra letámadtam.

-          Nem erőszakolok rád semmit, csak azt kérem, hogy ha egy kicsit is kedvelsz vagy tetszem neked, valld be. – hajoltam le hozzá. Lore mélyen nézett a szemembe, szinte kizsigerelt, mégis álltam a tekintetét.

-          Tudod jól, hogy bírlak. – próbált kitérni a válaszadás elől, de most ez nem fog sikerülni neki.

-          Nem ezt kérdeztem Lore. – csóváltam meg a fejem. Lore töretlenül nézett rám egy szó nélkül. Ebből tudtam, hogy ő egy cseppet sem érez irántam úgy, ahogy én iránta. – Jól van, értem. – sóhajtottam fel és kicsit arrébb tolva, kiléptem az ajtaján.

-          Louis! Várj! – szólt utánam, már amikor a saját szobámnál jártam. – Lehet, hogy egy egészen kicsit, hasonlóan érzek, de ez nem jelent semmit.

-          Többet is jelent, mint azt te gondolnád. – mosolyodtam el. – De addig nem fogok semmit sem csinálni, amíg Harry-vel nem beszéled meg a dolgokat. – jelentettem ki. Lore megcsóválta a fejét.

-          Louis, ezt csak azért mondtam el, hogy őszinte legyek. De nem akarok tőled semmit. Ez az érzés is majd eltompul benned, ahogy bennem is. Ez az egész maradjon kettőnk között, úgy lesz a legjobb. – vett egy mély levegőt. Talán igaza volt, talán nem. Meg akartam őt érteni, de nem ment. Magamnak akartam, ő viszont ezt nem akarta. Nem akart engem, még ha ezzel ellent is mond magának.

-          Rendben Lore. De remélem, nem várod el tőlem, hogy úgy viselkedjek, mintha nem történt volna semmi. Kerülni foglak, mert úgy érzem muszáj. Sajnálom. – mondtam lehangoltan. Lore bólintott egy aprót és már hátat is fordított nekem.

-          Jó éjszakát Louis. És tényleg nagyon sajnálom. – köszönt el, de én csak becsaptam rá az ajtót.

Haragudni akartam Lore-ra, de nem ment. Azt akartam, bár ne éreznék semmit. Vagy legalább tudnám úgy irányítani, ahogy ő.
Aztán, amikor már hajnalodott, ismerni sem akartam őt. Kellett nekem, még sem akartam látni sem. Akartam őt, mégis rá gondolnom is fájt. Nem is ismertem annyira, mégis hiányzott. Baromira hiányzott. Már csak az is, hogy a közelembe legyen. De nem!

Megfogadom, el fogom felejteni Lore-t. Bármilyen áron.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/287096114967304/

KÖVETKEZŐ FEJEZET