10. fejezet - Nagyon bókolsz ír manó.

Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet. :) Elnézést, ha kicsit keszekusza lett, de betegen, lázasan, orrot törölgetve és köhögve pötyögtem a telefonomba.
A részről most nem tudok mit mondani, alkossatok Ti véleményt. :) 

Remélem, örültök, hogy itt a hétvége. :)

Ismét köszönöm a kommentet Réka Lovasnak. A feliratkozást Lacey Whitemore-nak. És persze a lájkokat Facebook-on, jaj és a pipákért is köszönet. :) Majd' elfelejtettem, a kicsivel több, mint 2000 oldalmegjelenítést is nagyon szépen köszönöm. :)
Jó olvasást! :)
Bay. 

EMMA KATONA

Reggel, ahogy felébredtem, csukott szemmel tapogatóztam az ágyban. Üres volt. Niall nem volt már mellettem. Nagyot sóhajtottam és megdörzsölve az arcomat feküdtem tovább. Fel akartam ülni, esküszöm, hogy fel akartam, de képtelen voltam. Olyan kényelmes volt az ágy. Arról már nem is beszélve, hogy mindenhol Niall illatát lehetett érezni.
Belefúrtam a párnába az arcomat, a takarót pedig magamhoz szorítottam. Próbáltam valahogy Niall-t odaképzelni, de nem volt az igazi.

- Jó reggelt. - jött be Niall a szobába. - Hoztam neked kakaót, remélem, szereted. - tartotta felém az egyik bögrét. Régen is mindig kakaót ittam ébredés után.
- Köszönöm. - ültem fel az ágyban és elvettem tőle a bögrét. Niall vidáman nézte, ahogy belekortyolok az italba. - Finom. - mosolyogtam. - Aranyos a bajszom, igaz? - hajoltam közelebb hozzá, megtartva azért a távolságot. Nem tudtam, hogy neki mit jelentett az a csók. Niall felnevetett.
- Igen. De nélküle jobb. - törölte le a hüvelykujjával az ideiglenes bajuszom. Olyan jól esett, ahogy az arcomhoz ért, eszembe juttatta a csókunkat. - Emma, te... Az, ami hajnalban történt... Az... Én... - Niall nem találta a szavakat arra, hogy csak egy botlás volt. Tudtam én, de olyan jó volt áltatni magam egy kicsit.
- Tudom, Niall. Nem kell magyarázkodnod. Értem. - mosolyodtam el kínomban. - Öhm... Igazából nekem most már haza kell mennem. - tettem le a bögrét a kis szekrényre. - Kimennél, amíg átöltözök? - keltem ki az ágyból. Niall összezavarodva nézett rám.
- De... - próbált magyarázkodni. Tényleg nem szerettem volna, ha kellemetlenül érezné magát.
- Komolyan, semmi gond. - erőltettem mosolyt az arcomra. Komolyan azt hittem, hogy nem csak egy botlás volt az a csók. De ezek szerint, tévedtem. Niall kiment a szobából. Szépen összehajtottam a pólóját és letettem az ágyra.

A tegnap a padlóra ledobott pólómat épp kifordítottam, amikor kivágódott az ajtó és Niall-el néztem farkasszemet. Egyre közelebb jött hozzám, én pedig egyre csak hátráltam. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat vagy mi járhat a fejében.
A falig hátráltam. Nem tudtam levenni a szemem Niall csodaszép kék szemeiről. Elhúzott a faltól, közel magához. Határozottan jobb érzés volt az ő forró testéhez hozzásimulni, mint a hideg falhoz. Elmosolyodott és úgy ahogy hajnalban, az arcomat megsimítva csókolt meg. Most sokkal határozottabb volt, mint pár órával ezelőtt.
Kiesett a kezemből a pólóm és Niall felsőjébe kapaszkodtam.

- Emma, az a csók hajnalban... Én nem bántam meg. Tetszel, és nem akarom, hogy megint valaki kihasználjon. - mondta miután elszakadt tőlem. Kapkodta a levegőt, ahogy én is. De nem érdekelt a levegőhiány, hiányzott. - Érzed ezt? - nyomta a kezemet a mellkasára. A szíve szaporán vert, mintha futott volna. - Ez miattad van. Akár hányszor találkoztam veled, mindig ez történt, csak eddig nem vettem észre. Imádok veled aludni, és egyáltalán nem akarok a barátod lenni. Sokkal több akarok lenni. - nézett mélyen a szemembe. Biztos voltam benne, hogy jobban izgul, mintha egy hatalmas színpadon állna. Lehet, gonosz leszek, de azt hiszem, megérdemli, hogy megvicceljem, amiért ő is rám hozta a frászt.

- Niall, ez... Én... Nem tudok mit mondani. - hajtottam le a fejem. Niall keze lecsúszott a derekamról. Vészesen nagy volt köztünk a távolság. Niall lehangoltan felsóhajtott és egyre csak távolodott tőlem. Ki akart menni, úgy tűnt, mint akiben egy világ omlik össze. - Niall... - szóltam, mielőtt még kiment volna.
- Ne, nem kell magyarázkodnod. Teljesen megértem a dolgot. - sóhajtott fel. Most ő csinálta ugyanazt, mint én az előbb. Kétségbe volt esve, hogy vége mindennek, ahogy az előbb én is. Hogy vége annak, ami még el sem kezdődött.
- De Niall! - majdnem hogy toporzékoltam, hogy álljon már, meg és figyeljen rám. Nem akartam tovább húzni az agyát. Sokkal inkább akartam megölelni és hagyni, hogy megcsókoljon. - Nem azt mondtam, hogy nem érzek semmit irántad, hanem azt, hogy nem tudok mit mondani. De azt hiszem, ez érthető. - vigyorodtam el. Hosszú napok óta először volt széles mosoly az arcomon.
- Emma, még egyszer ne hozd rám így a frászt. - jött egyre közelebb. - Majdnem megállt bennem az ütő. - mozgatta meg a mellkasán a pólóját, mintha csak melege lenne.
- Jó, jó. - morogtam, mint egy kislány, akit most szidtak meg valamiért. Lepillantottam a pólómra a földre. Eddig nem éreztem magam kellemetlenül az alulöltözöttségem miatt. - Kicsit zavarban vagyok. - nyögtem ki. Amikor Niall rám nézett újra lepillantottam a padlóra. Niall elvigyorodott, és mintha nehezére esett volna, lehajolt az anyagért.
- Pedig nem kéne. Gyönyörű vagy. - adott egy puszit a homlokomra és oda adta a pólómat.
- Nagyon bókolsz ír manó. Mit szeretnél? - öltöztem fel. Niall mosolyogni kezdett, és teljesen kipirult.
- Nem szeretnék én semmit. Még. - ült le az ágyra. - Vagyis de. Beszélni. Erről az egészről. - mutatott rám majd magára. Bólintottam egyet és leültem mellé. - Nem akarlak megbántani vagy ilyesmi, de ez az egész maradjon kettőnk között egy ideig. Nem akarom, hogy a rajongók támadjanak téged. Nem lesz egy leányálom, mert akárhova fogunk menni, azt úgy kell csinálnunk, hogy ne lássanak meg. De ígérem, nem sokáig, csak amíg megerősödik a kapcsolatunk. - úgy beszélt, mintha ő tehetne erről az egészről, hogy nincs magánéletük. Teljes mértékben megértettem.
- Mestere vagyok a rejtőzködésnek. A te elrejtésedben pedig még inkább. - mosolyodtam el, amikor eszembe jutott, hogy az asztal alá küldtem. Tudom, nem volt szép dolog, de muszáj volt megvédenem. - Amúgy milyen izgi lesz már bujkálni a külvilág szeme elől. - mosolyogtam, hogy megnyugtassam. Rosszul érezte magát, amiért úgymond becsapja a rajongóit, de azt hiszem, ezt meg kell érteniük.
- Nem is számítottam másra. Mondtam én, hogy te különleges vagy. - pirult el megint. Ő bókol és ő pirul el. Ki látott még ilyet? - Azt szeretném kérni, hogy a srácoknak se említsük. Nem akarom, hogy ők is hazudjanak miattam. - sóhajtott fel. Bólintottam. Hogy lehet valaki ilyen figyelmes?
- Rendben. Majd, ha úgy érzed, hogy szabad róla beszélnünk, szólj. - bólogattam beleegyezően. Őszintén, nekem sem volt kedvem a rajongók támadásait elviselni. - Niall nekem viszont tényleg haza kell mennem. - álltam fel az ágyról. Niall mosolyogva követett.
- Haza viszlek, úgyis a stúdióba kell mennem. - mosolygott. Hunyorítottam. Gyanús ez nekem.
- De csak akkor, ha nem fogsz elkésni miattam. - kaptam fel a holmiaimat. Niall egy kis mosollyal közelített felém.
- Én soha sem kések, mindenki más érkezik túl korán. - idézett egy filmből, de az Istenért nem jutott eszembe melyik filmben volt. De hát hogy is jutott volna eszembe, mikor Niall-el szemeztem.
- Niall, indulás a stúdióba! - kopogott be Liam. Niall felsóhajtott.
- Jó, de előtte haza viszem Emmát. - puszilta meg az arcomat Niall.
- Niall már ne is haragudj, de már így is késésben vagy. - nyitott be Liam. Niall egy pillanat alatt lépett el tőlem. - Mit csináltok? - húzta össze a szemöldökeit Liam. Esküszöm vallatni tudna ezzel a nézéssel.
- Épp indultunk volna. - morogta Niall. Én csak bólogattam.
- Paul már így is ideges Harry miatt, amiért tegnap kiruccant Emmáékhoz. - mondta Liam. Nem értettem mit szeretne ebből kihozni. - Ne haragudj Emma, de majd Louis haza visz.
- De... - akart ellenkezni Niall. Liam csúnyán nézett rá. - Majd kösd be magad. - nézett rám Niall. Miért van olyan érzésem, hogy Louis durván vezet.
- Mehetünk Mókuskám? - jött felém Lou egy hatalmas vigyorral.
- Mehetünk? - kérdeztem félve. Niall-re majd mindenkire sorban nézve.
- Ne aggódj, bármit is mondtak, tökéletesen vezetek. - karolta át a vállam Lou és már húzott is kifelé. Egy gyors köszönés után már is úton voltunk.

Hát az, hogy igaz, hogy tökéletesen vezet Lou, legalábbis tökéletes időben tud a fékre taposni. Amikor megállt az autó a házunk előtt, úgy éreztem, tengeri beteg lettem. Lou, mint aki jól végezte dolgát fordult felém.

- Ugye mondtam én, hogy egy darabban haza hozlak. - mondta büszkén. Az lehet, hogy egy darabban vagyok, de zöld színű lett az arcom az utazástól.
- Aha, te mondtad. - bólintottam. Kicsatoltam a biztonságiövet, amit egész úton egy kézzel szorítottam, míg a másikkal erősen kapaszkodtam az ajtóba. - Esetleg, ha van kedved... - kezdtem bele, de Lou széles vigyorral kiugrott a kocsiból.
- Van kedvem. - indult meg előttem a ház felé. Elővettem a kulcsomat és akkor tudatosult csak benne, hogy hiába sietett előre nem fog tudni bejutni a házba. Legalábbis, azt hittem. Felemelte a kezét és nyugodtan becsengetett. - Jó napot! Én Louis Tomlinson vagyok, Emma egyik barátja. Bemehetek? - mondta anyának, aki meglepettségében csak félreállt az ajtóból, így Lou beengedte magát. - Nyugodtan szólíthat Lou-nak, Tommo-nak, vagy igazából, ahogy szeretne. - szövegelt még mindig Lou. Jó, ennyi elég lesz.
- Niall-t hol hagytad? - kérdezte anya, amikor bementem én is.
- Niall stúdióban van. - mondtam halkan. Lou vigyorogva nézett felénk.
- Igazán szép a házuk. Mondja csak, Niall gyakran megfordul itt? - karolta át anya vállát Lou. Anya rám nézett, utána Lou-ra.
- Először is, tegezz kérlek. Nem lehetsz fiatalabb a fiamnál. - ügyes időhúzás. - Viola vagyok. Niall? Hát... Igazából nem is tudom. - gondolkozott anya.
- Anya, anya, anya! - szaladt le Marcell. - Vészhelyzet van! Segíts! - pánikolt. Köztudott, hogy Marcell a legkisebb problémából is hatalmasat csinál.
- Ő melyik? - kérdezte kicsit sem halkan Lou.
- Marcell. - mondta gorombán a bátyám. Azért meg kell jegyeznem, hogy senki sem tudta őket megkülönböztetni, csak mi, a szűk család.
- Mi a baj? - terelte vissza az eredeti témára a beszélgetést anya.
- Nagyi segíteni akart és kimosta a mezemet. És összement. - magyarázta nagy beleéléssel Marcell. Lou felröhögött. Én pedig leragadtam ott, hogy itt van a nagyi.
- Tisztázzuk, nem a nagyi ment össze, igaz? - kérdezte nevetve Lou. Megforgattam a szemeimet.
- Inkább magyarul beszélek tovább. - fordult el látványosan Marcell.
- Felőlem. Ennél nagyobb poént úgysem tudsz mondani már. - legyintett flegmám Lou és ő is hátat fordított.
- És ha kihagynád a mai meccset? - kérdezte anya. Ajaj, ezt nem kellett volna.
- Anya ez... A mai meccs nagyon fontos. Ott lesz az a pö... Ott lesz valaki, akit le akarok győzni. - Marcell mindenkit le akart győzni a pályán, de most valami mást láttam rajta. Tényleg fontos volt neki.
- Biztos van az edződnél pótmez vagy valami. - anya nem volt formában az ötletelésben.
- Nincs. - rázta a fejét Marcell. Megsajnáltam, ahogy láttam összeomlani, ahogy az álma dugába dől.
- Nekem van mezem. Mondjuk, a mezszám nem stimmel, de minden más igen. Szívesen kölcsön adom.
- Tényleg? - csillantak fel Marcell szemei. Bólintottam. Marcell nagy álma volt, hogy focista legyen. Minden meccsen száztíz százalékon teljesített, de eddig még nem fedezték fel. Még egy évet adott magának, aztán feladja az álmát. Amit nagyon bánnék, mert nagyon tehetséges.
- Persze. - bólintottam. Marcell vidáman felszaladt a szobájába, azt énekelgetve, hogy van meze és mehet a meccsre.
- Tegnap nem ilyen volt. - gondolkozott hangosan Lou.
- Emlékeztet valakire. - kerültem ki, amíg Lou bambulva gondolkozott, hogy kiről beszélhetek. .

A szobámban ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint amit napokkal ezelőtt csináltam.
Amíg én előkerestem a mezemet, amit már egy éve el kellett tennem, Lou anyával és a nagyszüleimmel beszélgetett. Hogy miről? Fogalmam sincs, mert akár hányszor a közelükben jártam elhallgattak és bájosan mosolyogtak rám. És ez így ment egész délutánig.

***

A meccsre sokan jöttek ki, fogalmam sem volt, hogy Louis-t hogyan csempészem majd be. Mert neki semmi dolga sincs és úgy is csak unatkozna, ezért eljött velünk a meccsre.
Végül Marcell megbeszélte az edzőjével, hogy hadd üljünk a csapat fedett padjára. Nem lepődtem meg, hogy Lou mindenkivel hamar összebarátkozott.

- Szóval mikor akartad elmondani, hogy focizol? - kért számon Lou miután valakinek elpasszolta a labdát.
- Már nem focizok. Egy éve abbahagytam. - mondtam unottan. Örültem volna, ha nem kerül ez szóba.
- Miért? - ült le mellém. A lábait keresztbe tette és várt.
- Mert nem volt már kedvem hozzá. - rántottam meg a vállam.
- Jaj, ne hülyéskedj már! Akár hányszor valaki elrúgja a labdát, neked megrándul a lábad. - mosolyodott el. Hogy jelezzem nincs igaza, én is keresztbe fontam a lábaimat. - Lou nem szeretnék erről beszélni. - tettem karba a kezeimet is. Ezzel is jelezve, hogy tényleg hanyagoljuk a témát.

Lou nem szólalt meg, talán ez annak volt köszönhető, hogy elkezdődött a meccs. Mindkét csapat felment a pályára. Kezet fogtak egymással, de két srác nem pacsizott le, csak néztek egymásra. Elég ijesztő volt, ahogy farkasszemeztek. Pláne azért, mert az egyik a bátyám volt. A másik pedig... A másik pedig Alec. Hogy kerül ő ide?

- Gyerünk, fogjatok már kezet! - suttogtam. Reméltem, hogy Marcell és Alec nem kezdenek el itt veszekedni. Bár nem értem, hogy mi ütött Marcellbe. Senkinek sem mondtam semmit vele kapcsolatban.

A meccs mindaddig „unalmas” volt, amíg Marcell csapata nem kapott egy gólt. Marcell egyre jobban felhúzta magát és ez meg is látszott rajta, legalábbis én láttam. Marcellnak annyira jó volt, sosem látszott rajta, hogy ideges, vagyis csak mi láttuk rajta. A pánik viszont nagyon látszott rajta. Körbenéztem, és akkor tűnt fel, hogy egy idősödő fickó egy papírra irkál. Ügynök. És pont a bátyámat figyelte. Ez az! Csak most ne rontsa el.

- Az Istenit! - ugrottam fel a padról, amikor Marcellt elgáncsolta Alec. Marcell szorította a sípcsontját. Ne, ne, ne! Az orvos megnézte a bátyám lábát, majd leküldte volna a pályáról, de a testvérem erősen tiltakozott. Tipikus. Megráztam a fejemet, amikor felém nézett. A leghülyébb dolog, amit csinál. Le kéne jönnie és jegelni a lábát. Odapillantottam az ügynökre, aki áthúzta az egyik lapot. Na ne! Nem teheti, hogy Marcellt nem viszi magával. - Mindjárt jövök. - hagytam ott Lou-t. Louis nem igazán figyelt rám, mert annyira szurkolt. Oda sétáltam az ügynökhöz és leültem mellé. - Jó napot! - mondtam mosolyogva és próbáltam leskelődni a papírjába, de szörnyű volt az írása.
- Jó napot! Segíthetek? - nézett rám és összecsukta a kis noteszét.
- Igazából, csak kérdeznék valamit. - rántottam meg a vállam. Érdeklődve nézett rám a férfi. - Mi a véleménye a hetes játékosról a fehéreknél? - oda nézett, majd nagyot sóhajtott.
- Jó játékos. Ügyesen cselez, előre látó, ki tudja számítani, hogy mire készül a másik. De ez mit sem ér, ha nem jön le a pályáról, amikor az orvos azt mondja. Nagyon jó a pályán a makacsság, de az önfejűség már nem. - mondta el nyíltan. Mindenben igaza volt. Marcell épp bevágott egy gólt, mire mindenki ujjongani kezdett.
- Az ő nevét húzta át? - szemérmetlenül kérdeztem rá. Az ügynök elmosolyodott.
- Az maradjon az én titkom. - csóválta meg a fejét a kíváncsiságom miatt.
- De ő a bátyám. Tudnom kell. - szinte már toporzékoltam. Az ügynök felhúzta a szemöldökét, amiért így kifakadtam. - Oké. Szóval ő a bátyám. A másik csapatból a huszonkettes pedig a volt barátom. Ő rúgta fel. Csak annyit mondok, hogy nagy önuralomra vall, hogy nem húzott be neki azonnal. Csak azért maradt a pályán, hogy ott intézze el a dolgot. - magyaráztam nagy beleéléssel.
- Figyelj kislány. Már az is meglepő, hogy kiszúrtál. Nagyon jó a szemed, de nem mondhatok semmit. Alig fél óra múlva meglátod melyik edzőhöz és melyik játékoshoz megyek oda. Addig is szerintem szurkolj tovább. - mutatott a pályára. Az eredményjelző egyforma állást mutatott. Gyerünk már Marcell, csak még egy gól.
- Akár hogy is dönt, örülök, hogy megismertem. Ja, és ez a kis beszélgetés maradjon köztünk. - álltam fel mellőle. Az ügynök bólintott egyet, majd újra a pályát figyelte. Mintha eddig nem ezt tette volna.

Visszaültem Lou mellé, aki idegesen nézett a pályára. Aggódtam, hogy egyenlő lesz az eredmény. Aztán Marcell megindult az ellenfél kapuja felé, mi pedig egyszerre ugrottunk fel Lou-val és kezdtünk szurkoltunk. Mindenki Marcellt fogta, aki egy tökéletes időben lepasszolta a labdát, így igaz, nem ő rúgta a gólt, de gólpasszt adott, ami szintén nagyszerű. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, amikor lefújták a meccset, és nyert a csapat.

- El kell mennem pisilni. Mindjárt jövök. - jelentettem ki Lou-nak.
- Elég lett volna annyit mondanod, hogy ki kell menned. - vigyorodott el. Megrántottam a vállamat és elsiettem a mosdók felé. A dolgom el végeztével igyekeztem kifelé, hogy a nagy tömeg előtt kijuttassam Louis-t. Ahogy kiléptem az ajtón, egy olyan párossal találtam szembe magam, akitől felfordult a gyomrom.
- Mindjárt megyek én is, csak még beszélek Emmával. - mondta Alec az én volt legjobb barátnőmnek Emily-nek.
- Jó, de ne maradj sokáig. - hagyott ott minket Emily, úgy mintha nem is ismerne engem.
- Kár volt elküldened, mert én nem fogok veled beszélgetni. - próbáltam kikerülni, de Alec elkapta a karom. - Engedj el, vagy sikítok!
- Ugyan már, úgy sem hall senki. Akár itt helyben megdughatnálak, a kutya sem venné észre. És most így belegondolva már kezdem elfelejteni, hogyan nyögsz. - vigyorodott el. Annyira gyűlölöm ezt az embert.
- Örülök, hogy én is hagytam benned egy kis emléket. De látom, Emily-vel egy hullámhosszon vagytok. - jutott az eszembe a volt legjobb barátnőm. Alec a falhoz nyomott.
- Emily-vel csak néha összejövünk, de ez most mindegy is. - rántotta meg a vállát. - Nem hittem volna, hogy még látlak, azok után, hogy olyan csúnyán elbántál magaddal. - lihegett az arcomba. Izzadt testével nekem feszült. - Tudod, tényleg megmozgatsz bennem valamit.
- Alec, engedj el. Nem akarok veled itt lenni kettesben. - mocorogtam. Alec még jobban nekem nyomta magát.
- Valójában csak te tudod elérni nálam szimplán a nézéseddel, hogy szűk legyen a gatyám. Mi olyan jó páros lennénk. - suttogta a fülembe, de a bizsergés nem jelentkezett. Azt a bizsergést csak Niall idézte elő bennem.
- Ha így gondolod, miért csináltad azt velem? - kérdeztem rá. Alec nagyot sóhajtott.
- A csapat fogadott. Először nem akartam belemenni, de aztán mégis. Emily-nek is a fülébe jutott. Mondjuk úgy, hogy könnyen meg tudtam győzni, hogy hallgasson csak a bugyijába kellett nyúlnom. - vigyorodott el az emléken. Undorító volt. - Azt viszont nem akartam, hogy kiderüljön. Amikor másnap suliba mentem már erről beszélt mindenki. Azt hittem, a csapatban marad a dolog, és te tudomást sem szerzel róla. Egyáltalán nem akartam, hogy ez történjen. - egy pillanat alatt változott meg Alec viselkedése. Eltávolodott tőlem.
- Miért mondtad azokat a dolgokat? Miért piszkáltál te is? Miért nem mondtad el mindenkinek, hogy mi az igazság? - kérdezgettem. Alec a szemben lévő falnak támaszkodott.
- Fogalmam sincs. Azt hittem, ha szakítok veled, akkor békén hagynak téged. De nem tudtam elmondani, hogy mit csináltam a hátad mögött, ezért inkább próbáltalak ellökni magamtól, úgy hogy te hagyj el engem. - nézett rám. Láttam rajta, hogy őszintén beszél. - Amikor te kórházban voltál elmondtam, hogy ez az egész egy hatalmas hazugság és a fogadásról is beszéltem, de senki sem hitt nekem. - sóhajtott fel. - Nem bírtalak meglátogatni. Tudom, hogy az egész miattam történt. - mondta én pedig megemberelve magamat, keményen néztem rá.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Tudod mit, nem haragszom rád. Megbocsátok. - nyögtem ki. Alec szemei elkerekedtek. - De nem felejtek el semmit. - jelentettem ki. Alec bólintott. Őszintén, meglepett, hogy így viselkedik.
- Emma, csak hogy megvagy. - törte meg a kialakult csendet Louis. - Gyere gyorsan, ezt látnod kell. - méregette az előttem álló Alec-ot.
- Mi történt? - siettem Lou-hoz. Olyan fejet vágott, amitől teljesen megijedtem.
- Ja, semmi... Csak... Nézd meg te magad. - bökött a pálya felé, ahol a bátyám, az edzője, és az ügynök beszélgetett. Ezek szerint, kár volt aggódnom, már rég meg volt a döntése az ügynöknek.

***

Otthon a nagyszüleimmel néztem a tv-t, majd éjfél körül mentem lefeküdni. Marcell egész este azt mesélte, hogy egy ügynök ajánlatot tett neki. Odáig volt meg vissza, de döntésképtelen is egyben. Miután rendet tettem a szobámba, bebújtam az ágyba, jól betakaróztam és szinte el is aludtam.
Niall egész nap nem írt, ezért gondoltam, hogy még mindig dolgozik. Nem akartam zavarni.
Arra ébredtem fel, hogy megmozdul a takaró és valaki bemászik mellém.

- Álmodj szépeket Napsugár. - suttogta a fülembe Niall. Adott egy puszit a fülem és a nyakam közti területre.

Kezével átölelte a hasamat, egyik lábát az én lábaim közé nyomta. Azt hiszem, mindketten meglepődtünk a másik csupasz lába miatt. Megfogtam a kezét, ami a hasamon pihent, ő csak nagyot sóhajtott, amikor simogatni kezdtem a kézfejét. Félretűrte a hajamat és a nyakamhoz nyomta az arcát. Megborzongtam, ahogy a lehelete csiklandozott. Niall hamar elaludt, nem is csodálom, egész nap dolgozott.
Nem érdekelt, hogy ki engedte be a szobámba, csak az, hogy mellettem van. Kényelembe helyeztem magam a karjaiban, és újra elaludtam.