06. fejezet - Ez semmi. Barátok vagyunk.

Sziasztok!

Ez a rész és a következő biztos, hogy Emma szemszögéből fog íródni. :)
Ebben a fejezetben kicsit szívtelen voltam, és kicsit még sem. :) Ezt rátok bízom, hogy eldöntsétek. :)
Komizni ér, sőt szeretném, ha valamilyen formában megtudnám a véleményeteket. :)
A végére hagytam a köszönet nyilvánítást, amiért, a negyedik fejezethez írt nekem komit Szilagyi Bettina, és Facebook-on pedig Benczúr Melitta. Köszönöm a pipákat is, és a lájkokat! Hálás vagyok Nektek! Köszönöm, hogy olvastok! :) <3

Jó olvasást! 

Bay. 

EMMA KATONA

Zavartan néztem Niall szemeibe, amikor kijött a fürdőből, már teljesen felöltözve. Teljesen elpirult, de mire is számítottam, az előbb nyitottam rá, miközben ő csak egy boxerben ácsorgott. Amilyen mázlim volt, még el is bambultam rajta.

- Én csak... Ne haragudj! Kopognom kellett volna. - mentegetőztem. Niall elmosolyodott.
- Semmi baj. Be kellett volna zárnom az ajtót. Amúgy meg így kvittek vagyunk. Tudod a próbafülkés dolog. - pirult el megint. Rákaptam a tekintetemet. Azt hittem, nem látott semmit. Azt hittem, eltakartam magam.
- Mennyit láttál? - húztam össze a szemöldökeimet.
- Nem sokat. Körülbelül... Öhm... Ezt a mondatot inkább nem fejezem be, jó? - mosolyodott el, de ez a mosoly valahogy más volt, mint eddig.
- Niall. - mondtam a nevét helytelenítően. Amikor a mosolya még szélesebb lett, meglöktem egy kicsit, hogy fejezze be.
- Komolyan felejtsük el. - ajánlotta kedvesen. Bólintottam, de be kell vallanom, egy darabig még biztos nem fogom elfelejteni a látványt.
- Mit szólnál egy forró teához? - kérdeztem rá. Én is eléggé átfagytam, hát akkor még ő. Helyeslően bólintott, majd arrébb állt az ajtóból.

Gyorsan átöltöztem a pizsamámnak választott melegítőmbe, és aranyos macis pólómba, aztán Niall pulcsiját bedobtam a mosógépbe.
Niall a konyhában ült és az ablakon keresztül figyelte az esőt. Nem akartam megzavarni, de szerencsére jó hangosan sikerült a vizet feltenni a gázra.

- Írok Liam-nek, hogy egy óra múlva jöjjön értem. Remélem, addig nem zavarok. - vette elő a telefonját. Kint már sötétedett.
- Itt is aludhatsz, ha gondolod. Szigorúan, csak barátilag ajánlom fel. - emeltem magam elé a kezem, amikor a szemei elkerekedtek.
- Tényleg nem szeretnék zavarni, meg aztán nem szeretném, ha félreértenék a dolgot. - tiltakozott. Az eső egyre hangosabban kopogott az ablakon.
- Ígérem, hogy nem foglak lefényképezni álmodban vagy ilyesmi. És nem fogok rád se mászni, vagy hasonló. - magyaráztam miközben a bögrékbe öntöttem a forró vizet. Levettem a polcról a tea filtereket, és hosszas gondolkodás után az epreset választottam.
- Akkor jó. Köszönöm. - nevetett fel. Nem tudtam, hogy a teát köszönte-e meg, amit elé tettem, vagy, hogy befogadtam az éjszakára.

A szobámba mentünk, ahol a szépen megvetett ágyam várt minket. Kivételesen rend volt az egész kis helyiségbe. Udvariasan megkérdeztem, hogy az ágy melyik felén szándékozik aludni, sőt még a padló nyújtotta kényelmetlenséget is felajánlottam neki.

- Más lányok azonnal levetnék magukat a padlóra és egy szó nélkül adnák nekem az ágyat. - állt meg az ágy mellett.
- Más lányok rád vetnék magukat. - mosolyodtam el. - És elárulok egy dolgot magamról. Az ágyam és köztem különleges kapcsolat van. Imádok aludni, de igazán jót csak a saját ágyamban tudok. - magyaráztam meg a dolgot. Niall elmosolyodott a vallomásomon.
- Ez olyan, mint én és a kaja. - jelentette ki. Elgondolkozva, igaza volt. Bólintottam. - Hol érzed magad jobban? Jobb vagy baloldal? - kérdezett rá. Megálltam az ággyal szemben. Valójában pont középen szerettem aludni.
- Legyen a fal felöli oldal. - böktem ki gyorsan. Niall bólintott és a villanykapcsolóhoz ment. Vettem a célzást. Bebújtam az ágyba és hirtelen sötét lett.
- Álmodj szépeket! - suttogta, amikor elhelyezkedett mellettem. Hason feküdtem, hogy megkíméljem attól, hogy esetleg kellemetlen pozícióba kerüljünk.
- Te is Niall Horan! - mosolyodtam el. Magamhoz szorítottam a kis párnámat, amit egyszerűen Kubunak neveztem el. Csak ezzel a párnával tudtam elaludni bárhol.

Már félig aludtam. Éppen csak annyira voltam ébren, hogy egy kicsit érzékeltem a külvilágot, amikor egy kéz csúszott a hátamra. Niall a karját hanyagul átvetette rajtam, és valószínűleg így aludt el. És ahogy ő elaludt, úgy én is. Egyáltalán nem zavart a karja magamon, mert aludt és, mert csak barátok vagyunk.

***

Niall karjai védelmezően fontak körbe. Hideg volt kint, már órák óta szakadt az eső és természetesen ilyenkor jutott mindenki eszébe, hogy nézzünk horror filmet. És persze a legfélelmetesebb, legdurvább, legkegyetlenebb filmet választották.

- Emma te nem is nézed. - nyúlt hirtelen a hajamba Dani, amitől mondanom sem kell, majdnem szívrohamot kaptam.
- Dani! Ne már! - húztam össze magamat ijedtemben.
- Most nézheted. - szólalt meg mellettem Marcell, oda pillantottam, de már tudom, hogy nem kellett volna. Egy újabb véres jelenet. Hogy került ő ide? És mégis mikor? Amióta belementem, hogy elmegyek velük a koncertre, azóta mintha kicserélték volna őket. Olyanok voltak, mint régen.
- Miért vicces az nektek, ha én elájulok az ijedségtől? - kérdeztem drámaian. Mindannyian felnevettek. Örülök, hogy vicces vagyok a számukra.
- Mert nevetséges, hogy félsz. - mondta Noel. Hahó, azért találták ki ezeket a filmeket, hogy megijedjenek az emberek!
- Ne félj, majd én megvédelek. - súgta Niall a fülembe. Nyakig felhúztam a takarót magamon, és amikor úgy éreztem, hogy meg fogok ijedni, Niall mellkasába fúrtam az arcom. Ujjai jártak a karomon. Úgy éreztem magam, mintha egy hangszer lennék, amin ő játszik.
- Jesszus! - sikítottam fel és rúgtam egyet, mert Dani viccesnek találta, ha megijeszt és egy váratlan pillanatban fura hangot ad ki, és rám veti magát.
- Dani! - szólt rá Milán. Ő mindig megvédett. És ő tartott rendet köztünk, amikor nem voltak velünk a szüleink.
- Jól van na, de valljuk be, ezt nem lehetett kihagyni. - röhögött még mindig rajtam Dani. Összébb húztam magam. Felhúztam a lábaimat, a lábfejeimet pedig a biztonság kedvéért bedugtam Niall lába alá.
- Nem vettem észre, ne haragudj. - simogatta meg a karom Niall. Becsuktam a szemeimet és így szándékoztam eltölteni a film utolsó perceit.
- Semmi baj. - markoltam meg a takarómat. Niall az elmúlt napokban minden nap meglátogatott. Valamikor filmet néztünk, valamikor gitározni tanított, de a legtöbb időt a konyhában töltöttük el.

Anya nagyon megkedvelte őt és minden nap főzött neki is. Apával még nem találkozott. Mondjuk én sem, amióta itthon voltam. Mindig korán ment dolgozni, és későn jött haza. Ő nagyon haragudott rám, azért amit tettem. Nem tudta nekem megbocsátani. Ezért nem is haragudtam rá, csak is magamra haragudhattam. Nem tudom, hogy valaha a szemembe tud-e majd nézni. És azt sem tudom, hogy én valaha a családom szemébe tudok-e nézni.

- Hoztam vacsit! - csendült anya hangja a szobában, épp amikor vége lett a filmnek. Hála Istennek végre vége.

A fiúk mind kiszaladtak a konyhába. Ha jól gondolom ma laza vacsora lesz, vagyis pizza. Meglepő, hogy Niall nem szaladt, hogy maradjon neki is. Örültem neki, hogy otthon érzi magát. Eleinte olyan kis esetlennek tűnt.

- Niall, nem kéne már a konyhában lenned? - emeltem fel a fejem. Niall szemei csukva voltak. Mélyen aludhatott, mert meg sem rezzent. Nem volt szívem felébreszteni, még ha kényelmetlen is volt a kanapé, ki tudja mikor aludt utoljára. Pont ma mesélte, hogy szinte minden percüket stúdióban töltik.
- Emma! - jött a nappaliba kiabálva Dani.
- Sss. - szóltam rá. Dani hunyorított. - Niall elaludt. - beszéltem magyarul, már úgy is régen beszélgettünk így. Ha volt nálunk valaki, mindig angolul beszéltünk, hogy mindenki értsen minket.
- Ó! - hökkent meg. - Te Milán gyere csak! Valamit meg kéne beszélnünk. - oldalazott ki a konyhába Dani. - Most ez mi? - mutogatott ránk, amikor berángatta a Milánt a nappaliba. Úgy tűnt, mint aki sokkot kapott.
- Ez? - támaszkodott a nagy kanapé háttámlájára Milán. Két perc múlva már mind a négy bátyám méregetve bámult minket. Szerencsére Niall-nek nem kellett ezt átélnie, legalábbis ébren. - Ezt még én sem tudom. - erősen gondolkozott, hogy mit is mondjon. De ami kicsúszott a száján, arra egyáltalán nem számítottam. - Ti ugye nem...? Úgy értem, tudjuk, hogy nem jártok, de ugye nem csináltatok úgy semmit? - kínlódott Milán. Nem tudtam eldönteni, hogy felnevessek, vagy sikítva a szobámba menjek. Még szerencse, hogy magyarul beszéltünk, így még ha idő közben fel is ébredt Niall, nem értett semmit. Ezt jobb is, ha nem hallotta.
- Milán! - ráncoltam a homlokomat. - Miről beszélsz? Mire akarsz kilyukadni? Miből gondolsz ilyenekre? - ültem fel Niall mellett. A keze lecsúszott a vállamról a hirtelen mozgástól.
- Nézz már oda, hol van a keze! - hívta fel rá a figyelmet Dani. Követtem a tekintetüket. Tény, kicsit félreérthető volt a dolog. De mi csak barátok vagyunk.
- Ez semmi. Barátok vagyunk. - vágtam rá, talán túl gyorsan, ami gyanús lehetett. Tudtam, hogy a bátyáimnak gyanús lesz.
- És amikor múltkor itt aludt? - vigyorodott el Dani. A kis álszent, örül, hogy mindenki megtudta. - Sajnálom, de nem élhetünk tovább hazugságban. - mondta drámaian. Mi volt ebben a hazugság? Ő nyitott be kopogás nélkül, miközben semmi sem történt.
- És ez mégis mikor volt? - mondta egy oktávval magasabb hangon Noel. Mindig is irigyeltem a hangját.
- Múltkor, amikor kértem tőled ruhát. De még egyszer elmondom, nem történt semmi. - igazgattam el Niall-ön a takarót.
- Nem fejezhetnénk be ezt a beszélgetést, semmi kedvem meg tudni, hogy hogyan vesztette el a szüzességét a kis húgom. - borzongott meg Marcell. Nagyon nem viselte jól az ilyen témákat. Szinte rosszul lett, ha ilyesmi szóba jött. Amikor kicsik voltak és anyáék elmondták nekik, hogy hamarosan érkezem én, elszaladt.
- Csak ne szaladjunk ennyire előre! - emelte fel a kezeit Milán. - Tudtommal még mindenki... Legalábbis Emma szűz. - nézett ránk gyanakvóan. Majdnem elbőgtem magam, eszembe jutott Alec, és hogy miken mentem keresztül utána.
- Ugyan már kérlek. - nézett Milánra Dani. Mintha a Marsról jött volna, úgy méregette. - Lehet, hogy Emmát meg tudtad védeni egy ilyen tragédiától, de... - macskakörmözte a tragédia szót. Hát nekem elég nagy tragédia volt.
- Fiúk, mi lenne, ha nem a szőnyegre csöpögtetnétek a pizzáról az összes feltétet? - szólt ki anya a konyhából. Valószínűleg mindent hallott. Ez olyan anyás tulajdonság. - Amúgy sem szeretném, ha Marci elájulna. - utalt arra, hogy tényleg mindent hallott. Csak anya hívta így Marcellt, mert egyedül neki engedte meg. Senki mástól nem viselte el, mert szerinte kisfiús a Marci.
- Igaz is Marci nem bírja az ilyen témát. - kócolta össze Marcell haját Milán.
- Ne már! - igazította vissza minden tincsét Marcell.
- Amíg az öcsém vagy, ezt bármikor csinálhatom. - kócolta megint össze. Nálunk szokás volt szeretetből piszkálni egymást.
- Anya mi is volt Milán beceneve kiskorában? - kérdezte izgatottan Dani. Mintha nem tudná mindenki. Ahogy Marcell utálta a Marcizást, úgy mindannyian utálták a beceneveiket. Kivéve én, mert nekem tudtommal nem volt.
- Kiskorában Milónak hívtuk. - mondta anya. Anyától bármit kérdezhettünk, mindenre válaszolt.
- És Danival mi a helyzet? - kérdezte mérgesen Milán.
- Őt te becézted Danoninónak. - nevetett fel anya. - Érdekes volt, mert a dominó szót nem tudtad kimondani, de a danoninót, hibátlanul. - mesélte anya, mintha csak tegnap lett volna. Noelt azt hiszem, Nonónak hívta anya.

Ki szerettem volna menni a családomhoz, hogy be tudjak kapcsolódni a beszélgetésbe, igaz én csak annyit szerettem volna tudni, hogy apa mikor fog velem újra beszélni. Legalább egy időben egy helyiségben tartózkodni.
Óvatosan lecsúsztattam Niall kezét az ágyra, és már épp másztam volna ki mellőle, amikor kipattantak a szemei.

- Jó reggelt álomszuszék. - mosolyodtam el azon, hogy kék szemeit milyen nehezen tartja nyitva. Abban is biztos voltam, hogy nemsokára visszaalszik. - Nyugodtan aludj csak. Teszek félre neked enni. - másztam át rajta. Niall szemei már csukva voltak. Hát, hamar visszaaludt, tekintve, hogy még az enni szó is elhangzott.
- Maradj! - fogta meg a kezemet. A szemeit nem nyitotta ki, abban sem voltam biztos, hogy ébren van.
- Jól van. - ültem a kanapé szélére, azzal a tervvel, hogy megvárom, míg teljesen elalszik.

Vártam pár percet, és csak utána kezdtem el húzni a kezemet az övétől, de Niall az utolsó pillanatban megszorította, és újra megfogta. Olyan volt, mintha szórakozna velem, mikor már vagy harmadszorra játszotta ezt el. Nagyot sóhajtva vártam még percekig, de mindig ez volt a reakció.
A fiúk már felmentek a szobáikba, én pedig még mindig Niall kezét fogtam, vagyis ő fogta az enyémet. Anya elmosta a tányérokat, és csak utána jött ki a konyhából.

- Tettem félre nektek vacsit. - mondta halkan. Legalább ő tekintettel volt Niall-re és, hogy alszik. - Most megyek, lefekszem aludni. Ne felejts el gondolkodni azon, hogy mit szeretnél holnap csinálni. Remélem, nem felejtetted el, hogy születésnapod lesz. - mosolyodott el. Pedig fején találta a szöget. Teljesen kiment a fejemből. A születésnapokon mindig a szülinapos mondja meg, hogy mit csináljunk.
- Oké, gondolkozom. - bólintottam. Anya mosolygott és felment az emeletre. Már majdnem éjfél volt. Még két perc volt a mai napból. Holnap hivatalosan is nagykorú leszek.
Két perc. Egy perc. És tessék, éjfél van. Új nap. A születésnapom.
Hátra dőltem a karfának. Niall megmozdult mellettem, az oldalára fordult. Magához szorította a plédet, amivel betakartam, és tovább szuszogott. Idejét láttam felmenni a szobámba.
Elindultam, de pont akkor nyílott a bejárati ajtó. Gondolom, apa az. És nem tévedtem. Apa volt, de teljesen más volt, mint a megszokott. A zakója kigombolva, hanyagul lógott rajta, az inge nem volt betűrve a nadrágjába. A nyakkendője meg volt lazítva. Minden arra engedett következtetni, hogy részeg.
Ledobta a kulcsait a szekrényre, az ajtó mellett. A táskája meg csak kiesett a kezéből.

- Szia apa. - köszöntem halkan. Apa nem is vett észre. Azért ennyire nem voltam halk. - Apa segítsek? - kérdeztem, amikor majdnem elesett a saját lábában.
- Nem kell. - rántotta meg a karját. - Miért vagy még fent? Pedig direkt sokáig bent voltam az irodában. - mondta sajnálkozva. Azért ennyire nem kell a dolgot sajnálni.
- Most indultam lefeküdni. - motyogtam. Apa bólogatott. Türelmetlenül nézett a lépcső felé. - Apa, sajnálom az egészet. - csúszott ki a számon. Apa nekitámaszkodott az ajtónak.
- Ugyan mit? Örüljünk neki, hogy meggyógyultál. - mondta kissé gúnyosan. - Nem értem miért csináltad. Mindent megadtunk neked anyáddal, nem? Nem szenvedtél semmiben sem hiányt, ha nem tévedek. Akkor mégis miért kellett ez? Beszéltem egy orvossal, szerinte, csak figyelem felkeltésnek szántad. Hát ez volt a baj, nem kaptál elég figyelmet? Mindig veled foglalkozott mindenki. - kicsit érthetetlenül beszélt apa, de hozzám minden szava eljutott. Nem tudtam megszólalni. Apa még sosem beszélt így velem. Sőt senkivel.
- Tamás! - szólalt meg az emelet felől anya. - Miért ittál? Csak hülyeségeket beszélsz az alkoholtól. - mondta lekezelően.
- Azért ittam, mert inni akartam. Nem, nem beszélek hülyeségeket. De emlékszem ám mit mondott az orvos, amikor kiengedték Emmát. Jól színészkedtek. - tapsolt apa. Erőltetett volt az egész.
- Anya, miről van szó? - fordultam felé. Anya megrázta a fejét.
- Semmiről kicsim, apád csak... - magyarázkodott. Nem mondott igazat, tudtam.
- Apád csak elmondja neked az igazságot és mer beszélni arról, amiről senki sem. - vette át a szót apa. - Az orvos azt mondta, bármennyire is nehéz, viselkedjünk veled úgy, mintha semmi sem történt volna, és ne hozzuk fel, hogy miért csináltad. De én nem tudok úgy viselkedni, mint régen. Nem tudom elfelejteni a dolgot. Szóval megkérdezem azt, amit senki sem mer. Miért csináltad? Áruld el nekünk! Vagy továbbra is zárnom kell éjjel a szobánk ajtaját, nehogy megint bekattanj és nekünk ess egy késsel? - rezzenéstelen arccal beszélt apa, mintha az ital elvette volna az érzéseit. Hova lett az én kedves, jó fej apukám? Könnyes szemmel néztem fel rá.
- Apa! - mondta komoran Milán. - Fejezd ezt be és feküdj le aludni! - mondta ellentmondást nem tűrően.
- Valld be fiam, téged is érdekel, hogy miért csinálta. - nézett ránk apa felváltva. Épp megszólaltam volna, de Milán megelőzött.
- Nem. Most pedig mindenki menjen aludni. - mondta Milán szigorúan. Elindultam az emeletre.
- Emma! Boldog születésnapot! Ma csak azt csinálunk, amit szeretnél. - szólalt meg mögöttem apa. Olyan gúnyosan és ellenségesen beszélt hozzám, ahogy eddig még soha. Komolyan, hova tűntette az alkohol az apukámat, aki mindig mindenkivel vicces és kedves volt?
- Emma... - kezdett volna mentegetőzésbe anya. Nem akartan senkivel sem beszélni, és nem akartam hallani a mentegetőzését. Az alkohol kimondatta azokat a szavakat, amiket senki sem mert kimondani.

Besiettem a szobámba, bebújtam az ágyamba, és csak akkor tört el igazából a mécses. Ez életem legborzalmasabb születésnapja. Kiderült, hogy apa miattam nem jön haza időben és inni is elkezdett. Anya direkt úgy kezel, mintha tíz éves lennék, olyan idegesítően nyugodtan beszél, mintha attól tartana, hogy menten átvágom a torkát. És az, hogy a testvéreim a régiek, a fenéket! Csak azért csinálják, mert az agy doki ezt mondta nekik. Köszönöm, de ebből nem kérek. Igaz, hogy beteg vagyok, de nem vagyok közveszélyes őrült. Csalódtam bennük. Úgy érzem, elvesztettem a családomat.
A könnyeim csak úgy folytak a párnámra. Az orromat is ki kellett volna fújni, de csak szipogtam. Az sokkal egyszerűbb volt. Összekuporodva bőgtem, amikor valaki bebújt mellém az ágyba és egy zsebkendőt nyújtott felém. El is feledkeztem Niall-ről. Nem akartam előtte sírni, tekintve, hogy nem is értette a dolgokat.
Nyomott egy puszit a hajamba, kezével átölelte a derekamat és dúdolni kezdett valamit. Mialatt halkan dudorászott megfordultam, hogy szembe legyek vele. Felnéztem rá és nagyon meglepett, hogy figyel. Adott még egy puszit a homlokomra. A mellkasába fúrtam az arcomat és egy rossz szót nem szólt, hogy összekenem a pólóját.
A nyugtató hangjára aludtam el.