Just follow me... : 00. Prológus

LORELAI DONOVAN

Az álmok múlandóak, erre rá kellett jönnöm. Legalább is, próbáltam meggyőzni magam, miután az álmom kámforrá tűnt. Az álmomra most már csak egy heg emlékeztet a térdemen. Sokszor elgondolkoztam, hogy mi lett volna, ha az nap a pályán nem rúgnak fel és nem törik el a térdem. Sokkal inkább azon agyaltam, miért nem adtak esélyt, hogy újra focizhassak. Azt mondtál fél év elteltével újra rúghatom a bőrt. Négy hónap után jelentkeztem, hogy meggyógyultam, de már nem volt rám szükségük. Érveltek nekem mindennel, hogy még nem épültem fel teljesen, hogy még szívesen adnak időt nekem, mert ez lelkileg megviselt. Hát hogyne viselt volna meg, amikor az álmom, hogy focista leszek, egy pillanat alatt tört ketté. Szó szerint.
És akkor megláttam valakit a pályán, a helyemen. Nem volt feltűnő, mert fiúkkal játszottam és ő is fiú volt. Csak bámultam rá, ahogy a posztomon játszik. Villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt, miután lőtt egy gólt. Fintorogtam, engem aztán nem nyűgöz le ilyen könnyen.
Amilyen gyorsan csak tudtam az öltözőbe mentem, hogy összeszedjem a cuccaimat. A szekrényemhez sétálva elforgattam a lakaton a számkombinációt, de az nem nyílt ki. Hiába csapkodtam, nem történt semmi. Dühösen hagytam magam mögött az öltözőt azzal a fogadalommal, hogy soha többé nem teszem ide be a lábam.

***

Még aznap délután ért egy meglepetés, amikor haza értem a futásból. A nappaliban ledobtam a pólómat és csak a leggingsemben és sportmelltartóban mentem a konyhába, ahol egy palack vizet azonnal magamhoz is vettem. A számban lévő folyadékot majdnem az idegen arcába köptem, amikor észrevettem a konyhaajtóban. Most már tudom, ki volt az a pályán a helyemen. Louis Tomlinson. Elhozta nekem a holmimat, amit délelőtt nem tudtam kivenni a szekrényemből. Elnézést, az már nem az én szekrényem volt, hanem Louis Tomlinson-é. Tátott szájjal néztem, ahogy könnyedén tartja a kezében az álmom néhány darabját.
Megembereltem magamat, kikaptam a kezéből a szütyőt és minden cuccomat, amin a volt csapatom neve szerepelt, kiborítottam a kukába. Ennyi volt. Lezártam mindent.
Visszaadtam a táskáját, majd kitártam a bejárati ajtót. Louis akart még valamit mondani, de nem tette meg. Nem mondott semmit, csak egy köszönés után eltűnt a szemem előtt, eltűnt az életemből és hosszú ideig nem is láttam többé.
Kis idő után újra találkoztam a képével, még hozzá a tv-ben, ahogy énekel. Összerakták még négy fiúval egy csapatba. Egy fiú banda tagja lett, nekem pedig az álmaim szétrombolója. Alig volt fél évet aktívan a csapatomban, aztán lelépett, mert ő énekelni akart. És én? Hát, én többet nem fociztam. Akartam, de nem engedtek. Nem vettek be egyik csapatba sem. Több klubhoz is jelentkeztem, de mindenhol kifogást találtak. Valahol túl koros voltam, valahol a sérülésemre hivatkoztak, valahol pusztán az volt a gond, hogy lány vagyok. Az egyszer biztos, az emberek nagyon jók a kifogás keresésében.
Mivel a sportot nem akartam mellőzni az életemből, ezért személyi edző lettem. Rengeteg emberrel dolgozok együtt, rengetegen követnek engem és rengeteg embernek segítettem elkezdeni sportolni. És itt kezdődik a történetem is. Amikor Niall Horan felhívott.

Kedves Napló!
Nagyon jól tudom, miért jár azon az agyam, hogy mi történt velem évekkel ezelőtt. Egy névvel ki tudom fejezni. Niall Horan. És az új évi fogadalma, hogy többet fog edzeni, de egyedül nem megy neki. Valamelyik ismerőse pedig engem ajánlott be neki, mint személyi edzőt. Én pedig döntés elé kerültem. Vagy kihátrálok és azt mondom keressen valaki mást vagy elfogadom és szembe kell néznem Louis Tomlinson-nal, a One Direction-nel, a rajongókkal és sok minden mással.
De Napló, mit kéne tennem? Még egy napom van gondolkodni, utána választ kell adnom. Eszeveszettül reménytelen vagyok, Napló! De, mint mindig ebből a helyzetből is a lehető legtöbbet fogom kihozni. Ha elfogadom az ajánlatot, ha nem.