03. fejezet - Ne kérdezz semmit, csak bújj az asztal alá!

Sziasztok!
Úgy érzem, most kezd beindulni a történet. :) A következő fejezetet megpróbálom Niall szemszögéből megírni. :)
Jó olvasást! 

Bay.

A várost jártam már kora reggel óta és az összes kirakatra rátapadtam, ahol láttam bármiféle állás lehetőséget. Már jártam ruhaüzletben, pékségben, gyorsétteremben, kávézóban, sőt még játék boltban is.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy ma már mindenhol megfordultam.
Lassan sétáltam, hogy mindent észrevegyek, amikor majdnem kiszúrta a szememet a legjobb kínai étterem. Gyorsan előkaptam a telefonomat  és lefényképeztem. Azonnal feltöltöttem twitter-re, azzal a címmel, hogy:

~ Azt hiszem, minden ember erre gondol, ha megéhezik. :) ~

Mosolyogva mentem be a kis üzletbe. Ahogy megláttam a pultot, odasétáltam, és mivel rendeléses alapon működött, rendeltem. Leültem egy viszonylag eldugott helyre, jó, igazából egy bazi nagy zöld cserepes növény volt az álcám. Miközben vártam a rendelésemet, a telefonomon pötyögtem. Jelezte a kütyü, hogy valaki írt twitter-en. 

/Ne mozdulj! Azonnal ott vagyok. :)/ 

Nem tudom, hogy mégis hogyan találna meg, de azért vártam, mikor bukkan fel. Jeleztek, hogy kész a korai ebédem, mert ezen a helyen nem divat ám kivinni a rendelést az asztalhoz. Itt senki sincs körbeugrálva, és senkinek sincs lesve minden kívánsága. Talán így történt az is, hogy amikor berobban Niall az ajtón, senki sem foglalkozott vele. Senkit sem érdekelt, hogy ki ő, vagy miért siet annyira, mintha az élete múlna rajta.

- Végre! - lihegte. Úgy néz ki én csak ilyen állapotban találkozom vele.

- Szia Horan! - öleltem magamhoz a rendelésemet, ami egy nagy tálcán várt engem. - Gondoltam, éhes leszel, úgyhogy neked is rendeltem. - mutattam a tálcán sorakozó finomságokra.

- Te most viccelsz, ugye? - mosolyodott el, és olyan fejet vágott, mintha ennél kedvesebb gesztust még soha senki nem tett volna vele.

- Nem. Amúgy te mindig futva közlekedsz? - kérdeztem, közben pedig elindultam az asztalom felé.

- Haha. Nem, csak mostanában. - motyogta. Felajánlottam neki a zöld növény biztonságát, hogy az a kevés érdeklődő se vegye észre.

- Találtál munkát? – kérdezte, amikor már szemtől szemben ültünk.

- Még nem igazán. Több helyen is voltam, és most a válaszokat várom. - mosolyodtam el. - Bár nem hiszem, hogy bármelyik helyről hívnának.

- Ne légy kishitű. - vett el egy tál ételt a tálcáról. - Van egy kis gond, nem tudok pálcikával enni. - mondta, de olyan sajnálattal a hangjában, hogy komolyan meghatott.

- Akkor szerencséd van, mert én zseni vagyok benne. Megtanítom, hogy kell. - mosolyodtam el. - Fogd meg így. Tedd oda az ujjad, és már csak csattogtatni kell. - érintettem össze a pálcákat a kezemben.

- Akárhogy nézem, ez lehetetlen. - panaszkodott. Megcsóváltam a fejem és mellé lépve megmutattam neki még egyszer.

- Ha nem sikerül, kérek neked egy villát. - jelentettem ki. Addig-addig ügyeskedett, míg nem sikerült neki.

- A barátod nincs a plafonon, amiért egy idegen fiúval ebédelsz? - puhatolózott a magánéletem felől.

- Nincs barátom. Körülbelül fél éve szakítottunk. - rántottam meg a vállam. - És a te barátnőddel mi a helyzet? - érdeklődtem. Niall elmosolyodott.

- Amióta ez az egész elkezdődött, tudod a banda meg minden, nem volt egy tartalmas kapcsolatom sem. - rázta meg a fejét. Csak most vettem észre, hogy már el is tűnt a táljából az étel.

- De jelentkezők akadnának. - mondtam, mintha egy oltári nagy titkot árultam volta el.

- Igen, de ez nem olyan, hogy rámutatok valakire a tömegből. Úgy értem, én nem olyan vagyok, aki meglát valakit és szerelmes lesz. Sőt, jobban szeretem, ha egy hullámhosszon vagyunk. Ha tudunk beszélgetni, de meg van az a bizonyos szikra is köztünk. - amikor befejezte a mondandóját, csak akkor jött rá, hogy talán túlságosan kifejtette a nézeteit.

- Ne kérdezz semmit, csak bújj az asztal alá! - mondtam határozottan, amikor megláttam két lányt közeledni felénk egy-egy papírral a kezükben. Személy szerint nem akartam címlapon lenni, mint Niall Horan titokzatos barátnője, és gondolom, Niall sem akart volna magyarázkodni.

- Szia! Nem itt ült véletlenül Niall Horan? - léptek az asztalhoz. Épp, amikor Niall eltűnt az asztal alatt a terítő takarásába.

- Sziasztok! - köszöntem barátságosan. Nem akartam hazudni nekik, de nem igazán jutott eszembe semmi, amivel megmenthettem volna a helyzetet. - De, mintha én is láttam volna, de még mielőtt ehhez az asztalhoz jöttem volna, lelépett. - vágtam bánatos képet, mintha legalább annyira megviselt volna a dolog, mint őket.

- Hát... Akkor köszönjük. Szia! - mentek el szomorkodva. Még a kínai éttermet is elhagyták. Meg sem várták, hogy elköszönjek.

- Most már elő jöhetsz. - hajoltam le felhúzva a terítőt. Niall nagy nyögdécselésekkel bújt elő a kis asztal alól. Hát... Ha eddig nem néztek ránk furán, most már határozottan nem mindennapi látványt nyújtottunk.

- Ez ügyes volt. - mosolyodott el. - Annyira szeretem a rajongóinkat, hiszen nekik köszönhetünk mindent, de az már nem pálya, hogy egy csepp magánéletünk sincs. Nem tudunk egy baráttal beülni megenni vagy meginni valamit, mert azonnal ott vannak és képet szeretnének. Ha most megláttak volna veled, biztosan az lett volna az első gondolatuk, hogy a titkos barátnőm vagy, akit rejtegetek a világ elől. - mondta el egy szuszra Niall. Együtt éreztem vele, hisz, ahogy mondta nincs magánéletük. Ki tudja mióta élik a mindennapjaikat a világ szeme láttára. Megértem, ha néha betelik az a bizonyos pohár. - Nem szeretném, ha a te életedet is felforgatnák miattam. - és most sem azon akadt ki, hogy az ő programja el lett egy kicsit szúrva, hanem, hogy mi lesz az én életemmel.

- Szerintem, igazán vicces volt, ahogy elbújtál. - mosolyogtam, azzal is próbálva visszaterelni a jó hangulat felé az ebédet. - Köszönöm, hogy ennyire aggódsz miattam, de szerintem, nem vagyok annyira feltűnő jelenség, hogy észrevegyenek egy akkora személyiség mellett, mint Niall Horan. - nevettem fel. Niall helytelenítően megrázta a fejét.

- Kishitű vagy! Szerintem, meg tévedsz. Ahogy meglátnának akár a két méteres körzetemben, máris az lenne, amit az előbb is említettem. - vett maga elé egy másik tányér ételt.

- Nem vitatkozom. - emeltem fel a kezemet magam elé. - Mesélj, mit fogsz a nap hátralévő részében csinálni?

- Igazából még nincs tervem. Ma nincs semmi kötelező program. - mosolyodott el. Most figyeltem csak meg jobban, hogy milyen tökéletes mosolya van. És azok a kék szemek. Mindig is irigyeltem a kék szemű embereket. - Ha szeretnéd, megtaníthatok ma egy-két fogást a gitárodon. - ajánlotta fel. Igazából én nem vettem komolyan, amikor üzenetben felajánlotta.

- Abban sem vagyok biztos, hogy be van hangolva. - jelentettem ki kínosan.

- Azt két perc alatt tudom orvosolni. - vágta rá azonnal. Nagyon kíváncsi a bénázásomra.

- Hát... Akkor rendben. - bólintottam rá. Niall egy pillanat alatt eltűntette az ételeket, még észrevétlenül az enyémet is elcsente.

- Egy kicsit arrébb parkoltam le. Te kocsival jöttél? - kérdezett rá. Elmosolyodtam.

- Igazából igen, de mégsem. - mosolyodtam el. Niall furán nézett rám. - Az egyik bátyám hozott el, aztán haza ment. - magyaráztam el. Niall bólintott egyet, hogy megértette.

- Akkor várj meg itt. Mindjárt itt vagyok. - sietett el. Gondolom a kocsijához ment. A kínai étterem előtt vártam rá, ahogy megbeszéltük, amikor egy fekete kocsi állt meg előttem. Egy mosoly kíséretében szálltam be az anyósülésre. - Nincs még jogsid? - kérdezett rá. Jogos kérdés volt a részéről.

- Van, de még sem. - mosolyogtam rá ártatlanul. Megint egy értetlen nézést kaptam tőle. - Már megcsináltam a forgalmi vizsgát, át is mentem, már csak a jogosítványomnak kell megérkeznie. - mondtam el. - Te ügyesen vezetsz. - dicsértem meg. Csak nehogy a fejébe szálljon, aztán elkezdjen menőzni.

- Köszönöm. - mosolyodott el. - Örülnék neki, ha anyukád sütne valami finomságot. - mondta teljesen ártatlan képpel, úgy, mint egy kisfiú.

- Most ettél. Még az én részemet is megetted. - hitetlenkedtem. Niall megrántotta a vállát, mintha nem tudna mit mondani erre.

- Pár nap és megismered a napirendemet, aminek a kilencvennyolc százalékát a kaja tölti ki. - pirult el. Olyan kismanósan pirult.

- Most olyan vagy, mint egy manó. - mosolyodtam el. Nem gúnynak szántam, sőt irigyeltem, hogy el tud pirulni. Belőlem kimaradt az a gén.

- Nem ér cukkolni a magasságomat. - háborodott fel. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy jelezzem, nem úgy gondoltam.

- Arra értettem, hogy elpirultál. Úgy festettél, mint a karácsonyi filmekben a manók, akiknek be van pirosítózva az arcuk. - mentegetőztem. Niall rám pillantott. - Ne haragudj, ha félreérthető voltam. - kértem elnézést. Otthon mindig az volt a divat, ha megsértettük a másikat, hogy bocsánatot kérünk.

 - Ha tényleg így van, akkor meg van bocsátva. - mosolygott rám. Most megnyugodtam. Nem is vettem észre, hogy haza értünk. Addig beszélgettünk, míg Niall le nem parkolt a ház előtt.

Szerencsére csendes környéken laktunk, így nyugodtan mutatkozhattunk együtt az utcán. Felszaladtam a lépcsőn, amitől teljesen kifulladtam és ezért csak nagy nehézségek árán tudtam csak kinyitni az ajtót. Ami ott bent fogadott, arra egyáltalán nem számítottam.