13. fejezet - Persze, egyáltalán nem említettem.

LORELAI DONOVAN

Meglepetésként ért, amikor az öcsém beállított hozzám, az egyik szállodába. Megint csak elfelejtett nekem szólni, hogy meglátogat, de ezért nem is szóltam neki, hiszen, örültem neki, mint majom a farkának. Hiányzott az öcsém, ez nem volt kétség. Mindig is hiányzik, amikor egy hétnél tovább van távolt tőlem, most pedig még nem is hallottam felőle. Minden közösségi felületről eltűnt, a telefont sem vette fel, és ő sem hívott vissza. Kezdtem aggódni érte, ezért is hívtam a szüleimet, hogy mondjanak valamit, mi történt, de egyikük sem adott választ a kérdésemre. Csak annyit mondtak, hogy majd Cameron elmondja mi történt. Mert ők sem tudnak semmit, igazából. Cameron nem mozdul már úgy ki, ahogy szokott, egész nap a szobájában van. Már napok óta.
Ha az öcsém így viselkedik, nem kis bajról van szó.

-          Szóval, mi történt? – kérdeztem az öcsémtől, miután letette a hatalmas bőröndjét. Ő meg mégis hova készül? Jobban mondva, mennyi időre?

-          Nem pihenhetnék egy kicsit? Majd később beszélünk. Rendben? – terült el a még bevetetlen ágyamban.

-          Nem, nincs rendben! Szeretném, ha megmagyaráznád mi történt veled? Nem veszed fel a telefont, ha kereslek, aztán meg csak úgy beállítasz! Anyáék mondták, hogy otthon a szobádban gubbasztasz, nem mozdulsz ki. Szóval, mi történt veled? – ültem le az ágy szélére. Türelmesen vártam, hogy elkezdjen beszélni, de Cameron sokáig rágódott még.

-          Abba hagytam a focit. – mondtam ki halkan. Tudta, hogy nem értek egyet a döntésével.

-          Mikor? – kérdeztem vissza. Nem akartam, hogy féljen a reakciómtól. Az, hogy nem helyeslem a meghozott döntését, ez akkor is az ő döntése volt.

-          Három hete. – támaszkodott fel a könyökére. Barna szemei fürkésztek engem. Várta, hogy robbanjak, de ezt nem tehettem meg vele. Nem szidhattam le, azért, mert nem vitte véghez az én álmomat. Mert ez volt a helyzet, az én álmomat hajszolta, nem pedig a sajátját. Ő már évek óta érdeklődött a zene iránt.

-          És miért? Van valami oka vagy csak meguntad? – bólintottam beleegyezően. Gondterhelt lett az arca, mint aki valami nagy dolog miatt hagyott fel a sporttal.

-          Igen, volt okom rá. De ezt beszéljük meg később. Mondjuk egy vacsora mellett. – nézett rám kérlelően. Bólintottam. Ha tényleg olyan nagy bajról van szó, akkor lehet idő kell neki, amíg összeszedi a gondolatait.

-          Rendben. Nekem úgy is mennem kell edzeni. Három óra és itt vagyok. – néztem az órámra. Cameron megkönnyebbültem dőlt vissza a párnák közé. – Pihenj addig. Vagy nézz tv-t. Vagy csinálj azt, ami jól esik. – takartam be. Cameron aranyosan pislogott fel rám. Bármit is tett, akkor is a kis öcsém marad, akiért tűzbeis képes lennék menni.

-          Ne aggódj miattam, feltalálom magam. – mosolyodott el. – Lo, megígéred, hogy nem fogsz rám haragudni, ha elmondom, miért hagytam ott a focit?

-          Megígérem. Nem tehetsz semmi olyat, ami miatt tudnék rád haragudni. – nyugtattam meg. Behúztam a függönyt és magára hagytam az öcsémet.

Lent már vártak a fiúk. Meglepő volt, hogy itt találom őket. Általában mindig késnek, aztán csak úgy berobbannak a terembe. Most pedig mindannyian ott ültek a padlón és vártak. Ez is meglepő volt. Sosem szoktak csak úgy ücsörögni, hacsak nem törték valamin a fejüket.

Meglepődve néztek rám, amikor köhintettem kettőt, hogy észrevegyenek. 

-          Sziasztok! – mosolyogtam rájuk. A fiúk azonnal felugrottak a földről és ijesztően mosolyogtak rám.

-          Szia Lori! – mondták egyszerre. Régen rossz, ha becéznek is.

-          Mit akartok? – dobtam le a táskámat, amiben többnyire víz volt és törölköző.

-          Mi lenne, ha ezt a mai edzést elsumákolnánk? – kérdezte Niall. Felhúztam az egyik szemöldökömet.

-          Nem srácok! Aztán megint engem vesz elő Paul. – ráztam meg a fejemet. Mind a négyen csalódottan sóhajtottak egyet. – Jó. Mit szeretnétek csinálni, edzés helyett? – kérdeztem szigorúan. Ha jó indokuk van, felőlem oda mennek, ahova szeretnének.

-          Egy óra múlva érkezik Briana Freddie-vel. Én biztos, hogy velük leszek. – jelentette ki Louis. Egyetértően bólintottam egyet. Már napok óta másról sem beszélt, csak, hogy nem sokára személyesen is látja a fiát, mert megbeszélték a dolgaikat Briana-val.

-          Mi meg megnézzük a várost. Pusztán azért, hogy tanuljunk a kultúráról. – mosolygott bájosan Niall. Nagyot sóhajtottam. Már láttam magam előtt a címlapot, amin mind a hárman részegen vigyorognak a fotósnak.

-          Felőlem menjetek, de, ha Paul kérdezi, én mosom kezeimet. – emeltem magam elé a kezeimet. Ujjongva szaladtak ki a helyiségből, csak Louis maradt még.

-          Szóval, akkor velünk vacsorázol ma? – kérdezte leülve ugyanoda, ahol eddig is helyet foglalt.

-          Ma nem érek rá. Mással vacsorázom. Egy számomra fontos személlyel. Ne haragudj! De holnap, ha még áll az ajánlat benne vagyok. Hiányzik már Freddie. – emeltem fel a súlyzót. Louis elképedt. Most nem tudtam, hogy azon, hogy mással vacsorázom, azon, hogy a fia hiányzott, vagy, hogy súlyzózom bemelegítés nélkül.

-          Kivel vacsizol ma? – kérdezte meg egy kis csend után. Nagyot sóhajtva néztem rá.

-          Miért érdekel az téged? – tettem fel azonnal a kérdést. Louis megrántotta a vállát, ezzel is időt nyerve a válaszadásig.

-          Kíváncsi vagyok, ki az, aki fontos számodra. – nézett fel rám. Leguggoltam elé.

-          Úgy hívják, hogy Cameron. Cameron Donovan. – mondtam széles vigyorral. Már majdnem el is nevettem magam a hitetlenkedő arca miatt, de visszafogtam magam.

-          Itt van az öcséd? Mikor jött? – kérdezte meglepődve. Hát még én mennyire meglepődtem.

-          Nem rég. Egy órája. – gondolkoztam el. Meglepett az érdeklődése. – Neked nem kéne készülődni? – kérdeztem, mire Louis felpattant a földről és zavartan mosolyogni kezdett.

Louis gyorsan elsietett, engem magamra hagyva. Innentől kezdve végre csak az edzésre figyeltem.
Alig két óra múlva kicsit fáradtan indultam a szobám felé. Mindent elterveztem. Gyorsan lezuhanyozok, aztán pedig mehetünk vacsorázni Cameron-nal. Már nagyon idegesített, hogy mi állhat az öcsém hirtelen döntésének hátterében.

Cameron még aludt, amikor benyitottam a szobámba. Nem is volt ezzel semmi baj, majd felébresztem, amikor elkészültem.

***

Már egy ideje kavargattuk a levesünket, de nem szóltunk semmit. Én vártam, hogy Cameron végre meséljen, míg ő inkább a gondolataiba merült. Idegesített, hogy ennyire nehezen ment neki. Nem tudom mitől félt. Tőlem? Vagy a reakciómtól? Nem is tudom, mire gondolt, hogy majd megutálom őt?

-          Szóval, elmondod végre, mi volt az a rettenetes dolog, ami miatt feladtad a focit? – kérdeztem rá, lehet kicsit nyersebben hatott, mint akartam.

-          Igen. – bólintott. – Szóval… Azért hagytam ott a csapatot, mert meggyűlt a bajom a többiekkel. – sóhajtott fel. Kikerekedtek a szemeim. Cameron, nem olyan srác volt, akit ki lehet készíteni azzal, ha beszólogatnak neki.

-          Azt akarod mondani, hogy azért hagytál fel a focival, mert piszkáltak a többiek? Egészséges, ha kicsit szurkálódtok egymással. Nem értelek Cameron, ezért nem kellett volna ekkora lépésre szánnod magad. – csóváltam meg a fejem. Cameron szomorúan nézett rám.

-          Nem csak piszkálódtak. kiderült rólam valami, ami miatt minden megváltozott. – gyűrögette a szalvétáját. Összehúztam a szemöldökeimet. Mit tehetett az öcsém, lecsapott egy legyet? Na, ne vicceljünk. Ártatlan volt, mint a ma született bárány.

-          Mi történt? – kanalaztam a levesemből, mielőtt még teljesen kihűlne.

-          Az a helyzet, hogy… Hogy kiderült… Az, hogy… Meleg vagyok. – mondta halkan és utána még körbe is nézett. Nem voltunk sokan lent, egy-két vendég tartózkodott még rajtunk kívül az étteremben.

-          Ez miatt kellett abbahagynod? – kérdeztem rá. Nem voltam csalódott, nem haragudtam az öcsémre. Semmilyen negatív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban.

-          Nem is vagy dühös? – kérdezett vissza elképedve. Megráztam a fejemet.

-          Miért lennék? Akármelyik nemhez is vonzódsz, te akkor is az öcsém vagy. Ez nem valamiféle betegség, ezt nem kell szégyellni. Ha te nem vagy boldog úgy, hogy lányokkal vagy, akkor ez van. Mindenkinek el kell fogadnia. – mosolyodtam el. – Én ugyanúgy szeretlek most is, mint eddig. – álltam fel a székemről és odalépve mellé, jó szorosan megöleltem. Ő az öcsém, és ezen ez az egész dolog nem változtat. Nem változtat azon, hogy mit érzek.

-          Köszönöm. – súgta a fülembe, amikor ő is egy csontropogtató ölelésben részesített.

-          Sziasztok! – köszönt ránk Louis. Személy szerint, bosszúsan nézetem rá, amiért megzavart minket. – Nem hittem, hogy itt találkozunk. 

-          Persze, egyáltalán nem említettem. – mondtam mérgesen. De a mérgem azonnal elszállt, ahogy Freddie kis kezei nyúltak felém.

-          Leültök hozzánk? – kérdezett rá Cameron. Mindannyian felé kaptuk a fejünket. Én még szerettem volna beszélni öcsémmel, míg Briana-t szerintem az zavarta, hogy akár csak egy helyiségben is kell velem tartózkodnia.

-          Persze. – bólintott Louis és már helyet is foglalt Cameron mellett, Briana pedig mellettem. Freddie, pedig már kinézte a levesemet a tányéromból. – Mi újság veled? – kérdezte Louis Cameron-tól, miközben az étlapot nézegette. Persze, amikor az öcsémet kérdezte és utána, amikor a választ várta, minden figyelmét Cameron-nak szentelte. 

-          Gondoltam, meglátogatom a nővéremet. – mosolyodott el Cameron. Nem akartam, mindenki előtt kiteregetni a magánügyünket.

-          És, meddig leszel itt? – vette fel az asztalról az étlapot Briana. Látszólag nem is érdekelte az öcsém válasza, pusztán csak azért kérdezett tőle, hogy ne tűnjön bunkónak.

-          Nem tudom még pontosan. – rántotta meg a vállát Cameron. A pincér pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen. Mindannyian kértünk enni és inni, Briana pedig még egy etetőszéket is Freddie-nek.

-          Szerintem, Lore-t nem zavarta Freddie. – mondta Louis, amikor Briana beletuszkolta a fiát a székébe.

-          Szerintem, meg így tud majd nyugodtan enni, Freddie is és Lorelai is. – mondta komoran Briana. Megrántottam a vállamat, amikor Louis bocsánatkérően nézett rám. Nem kell engem bírnia Briana-nak.

-          És, ti meddig lesztek itt? – kérdeztem Briana-tól. A lány felém fordult, de olyan idegesen nézett rám, hogy teljesen meglepődtem rajta. Persze, ő felteheti ezt a kérdést az öcsémnek, de én neki, nem.

-          Louis nem mondta? Most már szinte végig itt leszünk. – mondta mindezt úgy, mint nekem ezzel bármi gondomnak is kéne lennie.

-          Ennek nagyon örülök. – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy még ez is idegesíti a szőke lányt. De amikor véletlenül az ölembe öntötte a borát, amit kért, rá kellett jönnöm, meg fogjuk keseríteni egymás életét a jövőben. – Úgy látom, nem szívesen látsz, bár ti ültetek le a mi asztalunkhoz, de ezzel ne foglalkozz. További jó szórakozást és jó étvágyat nektek. – álltam felaz asztaltól, Cameron pedig követte a példámat.

-          Lore, ne haragudj! – kért elnézést Louis, de Briana bosszúsan nézett rá. Látom, rendesen kibékültek. Briana úgy rángatja Louis-t, ahogy akarja, és mindenzt Freddie-vel.

-          Nem neked kéne bocsánatot kérned, szóval hagyjuk. Jó éjszakát! – köszöntem el tőlük és a lift felé indultam. Cameron egészen addig csendben volt, amíg be nem zárult ránk a lift ajtaja.

-          Szóval, mi volt ez? – kérdezte az öcsém. Megrázva a fejemet jeleztem, hogy most ehhez nincs kedvem. – Gyerünk Lo! Mond el! – bökdöste a vállamat. Felhúztam a szemöldökömet. Most mégis mit csinál? Ő az öcsém, neki egyáltalán nem kell engem pátyolgatnia. 

-          Nem tudom. Briana féltékeny arra, ami nincs is. – rántottam meg a vállamat. – És ennyi. Nem is akarok ezzel foglalkozni. – támaszkodtam a lift falának.

Cameron-nak, ha nem is tetszett, hogy lezártnak tekintettem a témát, elfogadta, és hozzám hasonlóan csendben maradt.
Én elfoglaltam a fürdőt, amikor beértünk a szobámba, Cameron pedig úgy döntött köszön a többieknek is, ha visszaértek már. Bár szerintem, ha a szállodában is lesznek, nem éppen józan állapotban fogja őket megtalálni.
Amikor egy törölközőben kiléptem a fürdőből, nem várt meglepetés várt rám a szobámban.

-          Cameron mesélte mi történt a vacsoránál. – szólalt meg a fotelemből Harry, aki teljesen józannak tűnt.

-          Nagyszerű! – fontam össze a karjaimat magam előtt.

-          Briana még mindig szereti Louis-t, de ez nem viszonzott. Gondolom, ezt te is tudod. Louis-nak más tetszik, de nem tehet semmit, mert Freddie-vel sarokban van tartva. – mondta mindezt úgy, mintha egy védőbeszédet tartana.

-          Nem haragszom Louis-ra. Ha én lennék ugyanebben a helyzetben, én is biztos ugyanezt tenném. A gyerekem lenne az első. Egyszerűen csak azt nem értem, Briana miért viselkedik így. Eddig teljesen normális volt. – sóhajtottam fel.

-          Szerinted, miért viselkedik így? Gondolkodj ezen egy kicsit, amíg felöltözöl. – mosolygott Harry. És, akkor kaptam csak észbe, hogy engem csak egy törölköző takar.

-          Nem fogom ezen gondolkozni. Miért tenném. Most egyszerűen csak aludni szeretnék. – mentem az ajtó felé, hogy kinyissam Harry-nek. Nem szerettem volna többet erről beszélni. Ha Briana-t én zavarom, akkor messzire el fogom őket kerülni. Nem hagyhatom, hogy Louis miattam veszítse el a gyerekét.

-          Van egy ötletem. – vigyorodott el Harry. Nagyra nyíltak a szemeim. Mihez kell ötlet?

Hitetlenkedve hallgattam végig Harry ötletét, ami teljesen képtelennek tűnt. Legalább is, először nem értettem meg, miért is jó az, ha belemegyek ebbe az egészbe, de aztán végül rájöttem, hogy miért lesz ez mindenkinek jó. És végül belementem a dologba. Lehet nem életem legjobb döntését hoztam meg, de most ezt tűnt a legjobbnak.
És, ha ez kell ahhoz, hogy minden rendben legyen, akkor ezt fogom tenni.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET