18. fejezet - Van időnk.

Sziasztok!
Nos, tudom rengeteg időt hagytam ki az írással, ezért bocsánatot is kérek tőletek! De most itt van a friss, ropogós új rész! :)
Remélem, tetszeni fog Nektek! :)
Ne felejtsetek el kommentelni vagy pipálni. :)
Jó olvasást! :)
Bay.

LOUIS TOMLINSON

Azonnal átmentem Cameron-hoz, hogy világosítson már fel, mi is történt valójában. Cameron, azzal ellentétben, amire számítottam, teljesen optimista volt. Harry hamar a tudtomra adta, hogy közel sem olyan rózsás a helyzet, mint azt Cameron állítja.
A jó ég tudja, hogy Lore miért ment fel a közeli szórakozóhely tetejére. És senki sem tudja, hogy önszántából tette-e vagy sem. És, hogy saját döntése volt, hogy leugrik onnan vagy esetleg baleset történt, vagy valaki segített neki. Senki nem tudott semmit. Csak is annyit, hogy Lore lezuhant onnan és a feje a betonba csapódott.
Annak ellenére, hogy Lore szinte csak gépek tartották életben Cameron marha nyugodt volt és meg volt győződve róla, hogy Lore hamarosan haza megy.
Sokkolva néztem Lore falfehér arcát, sebekkel teli karját, testét. Aztán a mellkasát, ami egyenletesen mozgott. Teljesen mindegynek tartottam, hogy hogyan történt ez az egész. Csak azt szerettem volna, hogy minél előbb ébredjen fel. Lehetőleg ne haragudjon rám és meg tudjuk beszélni a dolgainkat és talán új lappal is kezdhetnénk az ismertségünket.
De nem!
Lore nem ébredt fel. Semmi jelét nem láttam annak, hogy a közel jövőben meg fog ez történni.
***                                              
Rengetegszer álmodtam Lore-ral. Álmodtam már azt, hogy zuhan és közben sírva kiabál, hogy segítsen rajta valaki. Álmodtam azt is, hogy csak fekszik az ágyban és mosolyog rám, úgy ahogy akkor, amikor lefeküdtünk egymással. Voltak olyan álomképek, amik arról szóltak, hogy bocsánatot kér valamiért. Kísértettek az álmok. Hetek óta. Pontosan Lore balesetének másnapja óta. Ha csak pár percre hunytam le a szemem, akkor pár percre jöttek a képek. Volt, amikor csak Lore szótlanul nézett rám. Az volt a legrosszabb. Tudtam, hogy valamit szeretett volna közölni, de képtelen voltam rájönni, hogy mit.
Hajnali négy óra volt, és én száguldoztam az úton a kórház felé. Cameron hívott. Annyit mondott fontos és menjek. Így mentem. Végtelen hosszúnak tűnt az út a kórházig. De megérkeztem. Rutinosan mentem a lifthez és mentem arra az emeletre, ahol Lore volt. Kétségbeesetten kerestem Cameron-t, akit meg is találtam. Lore szobája ajtaja mellett guggolt a falnak dőlve. Szótlanul mentem oda hozzá. Aztán amikor észrevett vörös szemekkel nézett rám.

-          Mi történt Cam? – kérdeztem. Számítottam mindenre. Amilyen optimista volt heteken át, arra is gondoltam, hogy jó hír, csak nem tudja feldolgozni. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, közel sem jó hírről van szó.

-          Összeomlott. – nyögte ki. – Felhívtak kettőkor és döntenem kell. – folyt végig újabb könnycsepp az arcán.

-          Kettő óra óta itt vagy? Miért nem hívtál előbb? – kérdeztem. De aztán rájöttem, nem kéne ilyen számon kérőn beszélnem vele.

-          Én… Nem tudom… De nem megy. Nem tudom megtenni. – rázta a fejét. Aztán mintha villámcsapásként ért volna, rájöttem. Lore-t lekapcsolják a gépekről. Csak Cameron aláírása hiányzik.

-          Nyugodj meg Cameron! Van időnk. – ültem le mellé. Jól tudtuk, itt a vége. Mi csak az időt húztuk.

-          Én azt hittem, fel fog ébredni. – vallotta be. Mindenki jól tudta, hogy Cameron álmokban ringatja magát. A vágyát hajtotta, ami az volt, hogy a nővére megint jól legyen. – Elhagytam őt. Ott hagytam, aztán pedig ez történt. És most már soha nem beszélhetek vele. Pedig ha tehetném, bocsánatot kérnék tőle és segítenék neki. Én… Tényleg, igazán Lou. – mondta elcsukló hangon. A szívem szakadt meg. De most nem magamért, amiért én is ilyen vágyálmokban dédelgettem magam. Hanem azért, mert Cameron egy végtelenül kedves ember, aki mindent megtett volna a nővéréért, de a sors nem így gondolta.

-          Tudom, Cameron. – bólintottam. – Én úgy gondolom, hogy Lore mindezt tudja. Tudja, hogy szeretted és tudja, hogy nem haragudtál rá. Biztos vagyok benne, ha tehetné, visszajönne. – könnyeztem most már én is. Még el sem ment Lore, mégis hiányzott. Már talán a baleset napja óta hiányzott. Még ha minden nap is láttam álmomban.

-          Ez nem igaz. Ez egy sablonszöveg. Ezt mondod, mert tudod, ezt akarom hallani! – kelt ki magából. Nem érdekelt, hogy felemelte a hangját, nyilván azért, mert dühös volt. De nem rám. Hanem mindenre és mindenki másra.

-          Nem, ez nem így van. – jelentettem ki. Teljes mértékben hittem ebben.

Órák hosszat ültünk a folyosón, amikor Cameron felállt és Lore szobája felé indult. Nem szólt semmit és én sem mondtam semmit. Tudtam jól, mi fog történni. Cameron elbúcsúzik a nővérétől és jönni fog egy orvos, hogy leállítsa a gépet.
Ahogy ez végig futott az agyamon egy hatalmas könnycsepp csordult ki a szememből. Eddig igyekeztem visszatartani, de így, hogy éreztem egy gombnyomás és vége mindennek, teljesen összeomlottam.
Aztán eltelt pár perc és egy orvos állt meg előttem. Én nem szerettem volna elbúcsúzni Lore-tól. Nem akartam őt elengedni. Pontosan ezért az orvost követve léptem be a szobájába. Megálltam az ágya végébe és néztem őt. Néztem az arcát, a szempilláit, az ajkait, amik között egy oda nem illő cső éktelenkedett, majd a mellkasát.
Aztán az orvos halkan motyogott valamit, amire Cameron bólintott. Én pedig ismét Lore mellkasát figyeltem. Reméltem, hogy miután leáll a gép, magától is mozogni fog. De nem így lett. Egy utolsó levegő és a mellkasa lesüppedt. Addigra már figyelmen kívül hagytam mindent. A könnyeim csak folytak és úgy éreztem én is meghaltam. Az orvos kimondta az időpontot és a sípolás egy ütemes dallamra kezdett hasonlítani.
***
A szemeim kipattantak, amikor a telefonom ébresztőórája rezgett a fejem alatt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A szoba, ahol voltam, közel sem hasonlított a kórházi kórteremre. A fogaskerekek elkezdtek forogni a fejemben, hogy mégis mi a fene történhetett. Hogy kerültem én Briana lakására?
Álmosan dörgöltem meg a szemeimet, majd keltem fel a kanapéról. Két-három borosüveget odébb rúgtam, ahogy sétáltam a mosdó felé. Másnapos voltam. Írtóra másnapos és csak remélni mertem, hogy nem tettem semmi olyat, amit esetleg megbánnék.
Hideg vízzel megmostam az arcomat, amit úgy éreztem égett. A tükörbe nézve egy sápadt, vörös szemű srác nézett vissza rám. Mintha nem is én lettem volna.
Percekig csak bámultam magamat, mint egy idegent, amikor csörgött a telefonom.

-          Haló! – vettem fel, mély rekedt hangon. Meg sem néztem ki az.

-          Szia Lou! – szólalt meg a vonal másik végén Harry. – Azért hívlak, mert nekem el kell mennem. Át kéne jönnöd Cam-hez. – hirtelen nem tudtam, miről van szó. Túl sok volt az alkohol az elmúlt este.

-          Rendben. Negyed óra és ott vagyok. – egyeztem bele. Annyi idő elég lesz, hogy összerakjam a történteket.

-          Lou, te jól vagy? – kérdezte Harry. Értetlenül néztem újra a tükörbe.

-          Persze. Miért ne lennék? – kérdeztem vissza. Csend volt a vonal másik végén, mintha nem tudta volna, mit mondjon Harry, majd megszólalt.

-          Tudod. Lore. – motyogta halkan a nevét. Meglepett. Mi történt?

-          Harry, miről beszélsz? – kérdeztem vissza. Harry nagyot sóhajtott.

-          Azt hiszem, felhívom inkább Liam-et. – mondta. – Próbálj meg pihenni.

-          Harry! – mondtam ingerülten a nevét.

-          Lou! Tudom, nehéz volt nektek az elmúlt pár nap. Bár te azóta iszol. – jelentette ki. Mégis mióta.

-          Harry! – morogtam.

-          Négy napja, hogy lekapcsolták Lore gépeit, te pedig eltűntél és ittál. – mondta keményen. Utáltam is, ha babusgattak. Aztán villámcsapásként ért. A kórház. Cam. Hogy éjjel hívott. Minden tiszta lett a fejemben.

-          Negyed óra és ott vagyok. – tettem le a telefont.

Felvettem a cipőimet, gyorsan ittam egy kávét, közben pedig az internetet bújtam. Mindenki írt szép szavakat Lore-nak. Négy napja izzót minden közösségi oldala. Mindenki szerette és nagyon sajnálják. Négy napja. Ez a négy nap kiesett nekem. Az elmúlt négy nap egy folyamatos álom volt. Lore-ral. Végig néztem az összes posztot és újra gyászolni kezdtem. Szerettem őt. És még most is szeretem. Minden a helyére került és nekem potyogtak a könnyeim.

-          Lou! – szólalt meg mögülem Briana. – Hoztam neked reggelit. – pakolt le az asztalra. – Sajnálom Lou. – simogatta meg a hátamat.

-          Négy napja itt vagyok? – kérdeztem vissza. Mint egy kisgyerek, úgy szipogtam.

-          Igen. Még aznap hajnalban átjöttél. Elmondtad mi történt és inni kezdtél. Nem akartam, hogy elmenj innen, nehogy bajod essen. – mesélte el. – Figyeltem ahogy iszol, nem szóltam semmit. Tudom, hogy szeretted őt. Igazán sajnálom. – mondta halkan. Szóval nem történt semmi. Leittam magamat, hogy ne vegyek tudomást a történtekről.

-          Hívott Harry, mennem kell. – álltam fel a székről.

-          Várj! Reggelizz, aztán elviszlek. Nem kéne így vezetned. – ajánlotta fel. Talán igaza volt.

-          Rendben. – bólintottam. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hol van Freddie? – Freddie, merre van? – kérdeztem.

-          Anyáék vigyáznak rá. Nem akartam, hogy így lásson téged. – ez egy jó döntés volt.

-          Köszönöm. – motyogtam, miközben elvettem egy zsemlét a szatyorból.

A Cam-hez vezető út gyorsan telt el. Nem tudtam, mire számíthatok a lakásban. Nem tudtam, mennyire köszön vissza Lore hiánya. Nem tudtam, Cameron milyen állapotban lesz. Semmit sem tudtam, csak abban voltam biztos, hogy ezt nem tehetem. Nem tehettem meg, hogy napokig csak iszok, addig a pontig, amíg már nem emlékszem az előző napokra. Erősebbnek kellett lennem. Gyászolhattam, lehettem gyenge, otthon a négy fal között. Cameron-nak és mindenki másnak támaszt kellett nyújtanom.
A terveim, hogy erős leszek, a szikla, amit nem rendít meg semmi, szertefoszlottak, amikor megláttam Lore kabátját a fogason, az edzőcipőjét a cipőtartón, éreztem magát az illatát szinte az összes helyiségben. És, amikor azt hittem, hogy menedékre találok a mosdóban, ott is Lore illata, köntöse, hajgumija, fésűje szúrta ki a szemem. Rögtön forróság öntötte el az arcomat. Sírhatnékom támadt újra. Képtelen voltam Cameron-t biztatni, hogy minden rendben lesz. Meg az idő majd segít. Hogy mondhattam volna ilyet, amikor magam sem hittem ezt el.
Bementem Lore szobájába, csak hogy tovább forgassam a kést a szívemben. Eszembe jutott, hogy fagyiztunk az ágyában, hogy nevettünk, hogy milyen csodálatos volt vele szeretkezni. Aztán már nem csak a forróságot éreztem az arcomon, hanem a könnycseppjeimet is. Újra zokogtam. Vigasztalhatatlanul sírtam Lore szekrényének dőlve.

-          Lou! – szólt halkan Cam. Olyan volt, mintha számomra ő nagyobb támaszt nyújtana. - Ha szeretnél valamit elvinni, csak nyugodtan. Csak szólj róla. – mondta teljesen monoton hangon. Olyan volt, mintha ő már teljesen elsírta volna a hangját is. Rekedtes volt.

-          Nem, nem. Nem szeretnék semmit. Semmi jogom sincs hozzá. – ráztam a fejemet. Tiltakoztam, mintha méreggel kínált volna. Pedig csak nem akartam tárgyi emlékeket róla. A fejemben éppen elég elevenen élt.

-          Rendben. – bólintott. – De ha meggondolnád magad, szabad kezet kapsz. – mutatott körbe a szobán. Lore egész életét itt élte, ezen kívül csak az edzőterem létezett számára. Bólintottam. – És Lou! – kezdett bele újra. – Nyugodtan sírd ki magad. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. – jelentette ki. – Ide bármikor elbújhatsz. – igazított meg egy képet a polcon. Lore és ő volt rajta, talán hat-nyolc évesek lehettek rajta. Ez volt az egyetlen kép a szobában. Mindketten mosolyogtak és boldogok voltak. Talán egy parkban lehettek, amikor készült.

-          Köszönöm, de nem szeretnék. – tiltakoztam. Szörnyen éreztem magam. Forogni kezdett a szoba velem. Rosszul éreztem magam. Szabadulni akartam onnan. – Most el kell mennem egy kicsit. Fél óra és visszajövök. – siettem ki a szobából. Úgy éreztem, ha nem szabadulok ki onnan, akkor elájulok.

A legközelebbi parkba mentem. Leültem egy padra és csak bámultam. Néztem az embereket, akiknek látszólag semmi bajuk nem volt. Néztem a fákat, ahogy a lobjukat tépi a szél. Néztem a kutyát, amelyiket sétáltatták. Néztem, néztem és néztem. Gyászoltam, gyászoltunk, mégis minden ugyanúgy ment, mint eddig. És újra rá kellett jönnöm, attól, mert nekem fáj, nem várhatom el másoktól, hogy nekik is fájjon. Viszont nehezemre esett felkelni onnan. Csak pár percet szerettem volna.
Végül rengeteg telefonhívás és üzenet után, két óra múlva indultam vissza. A szívem szakadt meg, sírhatnékom támadt Lore lakásában, de tartottam magam.
Most már tényleg kősziklaként fogok a barátaim mellett állni.

CSOPORT:  https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET