10. fejezet - Este kilencre elmegyek érted, jó?

LOUIS TOMLINSON

Lore halkan nyögdécselt alattam, miközben én igyekeztem a lehető legtöbb érzelmet adni neki. Nem érdekelt, hogy csak egy éjszaka ez, ami kettőnk között volt, szerettem volna a legcsodálatosabban eltölteni vele. Hogy, amikor mással bújik majd ágyba, mindig én jussak eszébe. Hogy mindig hozzám hasonlítsa a többi srácot, aki megfordul az ágyában. Hogy amikor egyedül van otthon, mosolyogjon, amikor visszagondol arra, milyen is volt velem azaz egy éjszaka. Hogy felejthetetlen legyen számára.
Nyelvemmel nedves csíkot hagytam a hasától a melléig. Onnantól kis puszikkal haladtam tovább. Kirázta a hideg, éreztem a bőrén még úgy így, hogy csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor már az arcához értem. Rövid csókot loptam tőle, közben megmarkoltam a combját, amitől felnyögött. Talán kicsit elragadtattam magam, de ahogy néztem őt, a lehunyt pilláit, úgy tűnt nem is bánja.
Borostámat végig húztam az álla vonalán, amitől megmarkolta a karom. Biztosan eszébe jutott, hogy az előbb még a combjai között voltam és karcoltam a bőrét a szakállammal és őrült játékot játszottam a nyelvemmel a legféltettebb testrészén.
Hagytam, hogy keze végig járja a testemet, nem állítottam meg. Úgy festett, mint aki kicsit tart az egésztől, olyan óvatosan simított végig a bőrömön, mintha attól félne, kárt tesz bennem. De ettől nem kell félnie. Sokkal többet is elviselek tőle.
Megszeppenve nézett rám, amikor férfiasságomat ellene nyomtam. Úgy tűnt, mintha teljesen új lenne számára ez az érzés. Figyelt engem, de a többi lánnyal ellentétben, ő végig az arcomat fürkészte, nem pedig a testemet. Azt meghagyta apró kezeinek.
Ahogy lassan közelítettem felé, hogy végre valahára magamévá tehessem, hogy érezhessem a testét, úgy távolodott tőlem. Egyre messzebb került tőlem és pedig hiába próbáltam megfogni őt, hogy ne tűnjön el a szemem elől, ő csak egyre csak halványult előttem.

Izzadtan keltem fel. A takarót messze rúgtam magamtól, és ahogy körbe néztem a szobámban, ahol egyedül voltam. Úgy, ahogy lefeküdtem éjjel, rá kellett jönnöm, ez csak egy álom volt. Annak, hogy mennyire felizgultam, már nyoma sem volt, sokkal inkább aggasztott az, hogy Lore csak úgy eltűnt előlem az álmomban. Sosem szoktam nagy jelentőséget adni az álmoknak, de ez most foglalkoztatott.
Fél év telt el azóta, hogy Lore termét kirabolták, most már kezd talpra állni, amiben a srácokkal közre játszottunk. Még én is segítettem, igaz erről Lore nem tud. A tudomásomra adta, hogy nem kér belőlem és a segítségemből sem, amire rá is bólintottam, de amiről nem tud, az ugye nem fáj neki, így tehát, segítettem neki, Harry-n keresztül.
Briana szerencsére nem lett megint terhes tőlem. Áldottam Istent, amiért így alakult. Úgy gondolom, Freddie bőven elég nekünk egyelőre és úgy mondjuk örökre. Szeretem Briana-t, úgy mint barátot és, mint a gyermekem anyját, de mi nem vagyunk egy család. Van egy közös, csodálatos kisfiunk, akit mindennél jobban imádok és ennyi. A kisfiamért megérte ez az egész, kivívni sok ember ellenszenvét, rengeteg embernek örömet okozni, utálkozókat szerezni, és a barátoknak vélt emberek lemorzsolódását. Nem bánom egy perce sem, hogy így alakult az életem.

***

Délután Briana rám bízta Freddie-t, mert neki sürgős elintéznivalója támadt. Örültem is neki, hogy végre kettesben lehetek kicsit a fiammal. Ha Briana velünk van folyamatosan azt kell hallgatnom, hogy most etesd meg, de ne azt adjam neki, amit kér, hanem, amit a szakkönyvek előírnak. Most fektessem le, még ha Freddie nem is álmos. Most tegyem tisztába, akkor is, ha nem tett semmit a pelenkába. Szóval, mindenbe bele szólt, még akkor is, ha Freddie-nek volt már egy saját ritmusa, amit én maximálisan elfogadtam. Engem nem zavart, ha délután nem aludt, legalább éjjel jobban ment neki. Mi van, ha ma kimaradt az alma, ha holnap meg egész nap csak azt eszik. Szóval, a fiamnak már most van véleménye és én hagytam érvényesülni is.
Felkaptam Freddie-t és néhány cuccát, bepakoltam a kocsiba és elindultam vele a terem felé, hogy meglepjük Lore-t. Talán csak meg akartam nyugtatni magamat, hogy Lorelai még mindig itt van és nem tűnt el sehova. Nem tudom, hogy volt képes így a fejembe férkőzni, de sikerült neki.
A teremhez tartva, megálltam egy virágüzletnél, amit nem is azért vettem, hogy megnyerjem magamnak Lore-t, hanem, hogy bocsánatot kérjek tőle, hogy gratuláljak az újra kezdéshez. Na jó, és talán azért, hogy kicsit is megkedveljen. Amíg meg nem érkeztünk a lányhoz az anyósülésre tettem a kicsinek nem mondható csokrot, amit majd Freddie ad neki oda. Egyszerre lesz cuki és elbűvölő. Jó, ha az embernek van egy ilyen gyönyörű kisfia, megnyeri az összes nőt.

-          Fogd ezt meg, és ahogy megbeszéltük a kocsiban, add oda Lore-nak. – mosolyogtam Freddie-re, aki a lány neve hallatán csillogó szemekkel bámulta a terem ajtaját. Fél év alatt néha-néha találkoztak Briana-val és Freddie-vel, olyankor pedig a fiam úgy feldobódik, hogy öröm nézni őt.

-          App! – vigyorodott el egy hatalmas bólintás közben. A virágcsokor mögül ki sem látszott Freddie, így először is menetirányba állítottam, mielőtt még neki sétálna az ajtónak. – Lo! – kiabált a fiam, mintha csak haza ért volna. Lore-t pedig cseppet sem zavart Freddie.

-          Szia Freddie! Hogy kerülsz ide? Kivel jöttél? – kapta fel Lore csokrostól a fiamat. Freddie már nem is foglalkozott a virággal, már el is engedte, Lore pont elkapta, mielőtt még leesett volna.

-          App! – mondta vidáman Freddie, mintha csak megértette volna a kérdést.

-          Szia! Gondoltam, megnézzük, milyen lett a terem. Még nem láttam felújítva, meg aztán Freddie is sokat emlegetett téged. – csuktam be magam mögött az ajtót. Nem voltak sokan edzeni. Meg is lepett a dolog.

-          Értem. Akkor nézz körbe nyugodtan. – nézett a virágra. – A virág is Freddie ötlete volt? – nevetett fel, mintha csak kinevetné a gesztust.

-          Mondhatjuk. – rántottam meg a vállam. – Vedd úgy, hogy ajándék, amiért újra megnyitottad a termet. – próbáltam menteni magamat a helyzetből. Még a végén félre érti az egészet.

-          Jól van. – bólintott és keresett valamit, amibe beleteheti a virágot, ami abszurd volt egy edzőterembe, de Lore-nak még az is volt itt. El sem tudom képzelni, hogy hány virágot kaphat hetente, hogy ennyire felkészült.

-          És… Ebéd szünet van, hogy nincs itt senki? – néztem körbe. Az egész hely kongott az ürességtől és minden gép magányosan állt csak a helyén.

-          Marha humoros vagy. – fintorgott Lore. Most már megint mit mondtam? – Örülök, ha naponta öt ember bejön ide. Amióta kiraboltak, mindenki átpártolt más helyekre és nem tértek vissza hozzám. – magyarázta meg a dolgot. Elhúztam a számat, sikerült beletrafálnom az egyetlen olyan témába, ami fájdalmas lehet számára.

-          Azt hittem, minden jól megy. – néztem szét, merre lehet a kisfiam, aki egy doboz eperrel ücsörgött a padlón.

-          Én sejtettem, hogy ez lesz. De semmi gond, ki fogok találni valamit. – mondta nyugtatólag, de valószínűleg inkább magát igyekezett megnyugtatni, nem pedig engem.

-          Persze, nem is szabad feladni ilyen könnyen az álmaidat. – veregettem hátba, ami kissé férfiasra sikerült, de Lore-t nem igazán foglalkoztatta.

-          Mellesleg köszönöm, hogy te is segítettél. – nézett rám. Kikerekedtek a szemeim, hogy mégis honnan tudja. – Nem mondhatom el, honnan tudom. – guggolt le Freddie-hez, aki éppen egy hatalmas epret tömött a szájába. Gyorsan elővettem a telefonomat és lefényképeztem őket. Hogy miért? Most mondhatnám, hogy a fiam miatt, de ők ketten néztek ki olyan tökéletesen.

-          Arra gondoltam, hogy tényleg komolyan eláshatnák már a csatabárdot. Nagyon haragszom magamra, hogy olyan dolgokat mondtam neked, egyáltalán nem volt igazam. És, mi lenne, ha megbeszélnénk mindent? Egy teljesen átlagos ebéd vagy vacsora mellett. – néztem kisfiúsan Lora-ra. Látszott rajta, hogy elgondolkozik a dolgon.

-          Jó, legyen. De csak azért, mert segítettél, amikor újra kellett indítanom a termet. – bólintott rá a dologra. Feldobott, hogy végre enged nekem.

-          Rendben. Este kilencre elmegyek érted, jó? – kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam, mert Freddie éppen akkor gondolta úgy, hogy felveteti magát Lore-ral.

Még jó néhány órát töltöttünk Freddie-vel a teremben. A maga módján tökéletes játszótér volt a hely. Lore pedig minden percet imádott eltölteni a fiammal és cseppet sem bánta, hogy a ragacsos kezével markolászta a copfját vagy, hogy felrúgta véletlenül az epres dobozt, amiben még volt néhány szem, amit aztán összetaposott. Nem hazudok, ha azt mondom, Lore imádja a fiamat.

***

Épp a rengeteg képet néztem át, amiket a délután folyamán készítettem Lora-ról és Freddie-ről, amikor megérkezett Briana. Volt nála jó néhány szatyor, amikben bizton állíthatom, nem a vacsoránk lapult. Gyorsan zsebre dugtam a telefonomat és kíváncsian vártam az élménybeszámolóját. Hála Lora-nak Freddie úgy kifáradt, hogy már hétkor, a fürdés után kidőlt és azóta is aludt. Még volt egy kis időm, hogy oda érjek Lore-hoz, ezért is álltam meg Briana-val beszélni.

-          Mit csináltál ma? – kérdeztem rá, miután Briana jobban el volt foglalva azzal, hogy levegye a cipőjét, ami meglehetősen nehezen ment neki.

-          Délután vásároltunk a lányokkal, most este pedig megittunk egy-két italt. Te mész valahova? – nézett rám. Talán csak egyszer láttam ilyennek, az is akkor volt amikor Freddie fogant.

-          Igen, találkozom valakivel. De mond csak, mennyi azaz egy-két ital? – kértem számon. Ez az egész több okból is zavart. Először is nem fogom itt hagyni a fiamat vele, ha ő még a cipőjét sem képes levenni magáról, másrészt, nekem folyamatos szabályokat állít fel, hogy mit csinálhatok és mit nem, erre ő részegen jön haza. Még akkor is, ha most fordult elő ez először.

-          Mikor jössz haza? – kérdezte a lépcső korlátjába kapaszkodva.

-          Tudod mit, inkább lemondom. – vettem elő a telefonomat, hogy tárcsázzam Lore számát, amit persze nem tudtam, így inkább visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket. Majd Harry-vel üzenek neki.

-          Nem kell, menj csak. Nem vagyok részeg, tudok vigyázni magamra. – jelentette ki. Lesajnálóan megráztam a fejemet.

-          Nem is miattad aggódom, hanem a fiam miatt. Aki, ha nem felejtetted volna el, fent alszik. – mutattam az emelet felé. Briana, mintha feleszmélt volna, úgy nézett arra, amerre mutattam, majd dühösen fordult vissza felém, ami miatt, majdnem le is esett.

-          Ne feledd, nekem több jogom van. Én szültem meg, én vagyok az anyja. Ha akarnám, te soha nem is láthatnád őt! – kiabált velem Briana, amit először nem is értettem. De aztán rájöttem, az alkohol mondatja vele ezeket.

-          Bri, most menj szépen, zuhanyozz le, aztán feküdj le aludni, mielőtt még olyat mondanál, amit megbánnál. – irányítottam felfelé. Briana kirántotta a karját a kezemből és bosszúsan nézett rám.

-          Eressz el! Ne akarj rólam gondoskodni. Nem vagyunk egy pár, nem szeretsz engem! Egyedül azért csinálod ezt, mert szültem neked egy gyereket! Meg persze azért, mert hébe-hóba, amikor nincs más lefekszel velem! – kiabált egyre hangosabban a szőkeség, amit kezdtem unni.

-          Most fejezd be! Még egyszer elmondom, hogy Freddie alszik! Legyél tekintettel legalább rá! – mondtam emberi hangon. Nem szerettem volna, hogy Feddie felébredjen vagy hogy ennek az egésznek szem és fül tanúja legyen.

-          Ne nyugtatgass engem! Teljesen nyugodt vagyok és nem fogom felébreszteni a fiamat. – mondta sokkal halkabban. Briana teljesen kifordult magából, esküszöm, még sosem láttam ilyennek őt.

Két óra múlva Briana már az ágyában volt és aludt. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát az ágya mellett és magára is hagytam. Egyben biztos lehet, a fiamat sosem veheti el tőlem. Ha kell megharcolok érte.
Mire én ágyba kerültem, Freddie felriadt. Lehet, hogy álmodott valamit, lehet, hogy már kialudta magát, de keserves sírással jelezte, hogy menjek érte. Ezért is fogtam és vittem a szobámba, hogy az éjjel közepén az éjjeli lámpa fényénél meséljek neki. De a fiamat cseppet sem érdekelték a manók, meg törpék. Egyetlenegy név hallatán állt meg bennem az ütő. Lore. Elfelejtettem neki üzenni, hogy nem tudok elmenni érte és nem tudunk vacsorázni. Egy orbitális nagy barom vagyok. Végre adott egy esélyt, erre eltolom. Ebben a gondolatomban Harry sms-e is megerősített.

Azt hiszem, az utolsó esélyedet is kidobtad az ablakon. Szerintem, most már tényleg ne keresd őt. H.

Nagy sóhajjal dobtam magunk mellé a telefont, amit aztán Freddie vett a kezébe és milyen meglepő rögön a képeket nyitotta meg, azok közül is Lore-ról és mosolyogva nézegette őt. Talán tényleg békén kéne hagynom őt. Hisz, annyi lány szaladgál még az utcán. De nem. Nekem ő kell. Igen. Kell.

Gratulálok Tomlinson, egy olyan vonat után futsz, ami régen elment. És persze saját magad miatt.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET