17. fejezet - Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

Sziasztok!

Tudom, ígérgettem már jóval korábbra is a fejezetet, de sajnos vagy ihlet nem volt, vagy pedig időm. De hosszú hónapok után ide értem végre vele.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Jó olvasást! :)

CAMERON DONOVAN

Összegezve az elmúlt egy évet, Lorelai beteg volt, meggyógyult. Azóta a Rick-es ügy óta nem volt senkim, Lorelai-jal ellentétben. Ő összegabalyodott Louis-val, aki aztán faképnél hagyta. Azóta Lo egy meredek lejtőn tart lefelé. Igaz, jobban néz ki, mint a betegsége idején, de már nem edz és nem is tart edzéseket. A srácokat messze elkerüli, szinte minden nap bulizni jár. Fogalmam sem volt róla, hogy így tud táncolni. Azt hittem, csak a súlyzókkal bánik jól. Most csütörtök van és Lo már a negyedik buliba készül a héten. És egy újabb, számomra ideged pasival fog hazatérni. Aggódtam érte, de nem fogadta meg a tanácsomat, hogy hagyjon fel ezzel az életvitellel. Megértettem, mert nem egyszer magyarázta el nekem, eddig hajtott, mint egy őrült, minden nap, mindenre oda figyelt. Hadd lazítson. De ez messze túlment a lazítás határán.
Louis sokszor kereste rajtam keresztül Lo-t, de nem tudtam sokat mondani. Sőt, nem is akartam. Csúnyán elbánt a nővéremmel. Erről Lo nem beszél, de hallottam, amit hallottam. Lefeküdtek egymással, majd Louis lelépett, alig tíz percre rá. És, ha ez nem lenne elég, nyilvánvaló, hogy Lorelai-nak az volt az első. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig, talán a hajtás miatt, nem maradt ideje ismerkednie. Szóval, Louis lelépett, aztán írt egy nem túl kedves üzenetet neki, amiben elég bunkón közölte, reméli nem terhes a nővérem. És akkor elszakadt a cérna Lo-nál és azóta buliból buliba jár.

-          Lo, szerintem, ezt a mai napot kihagyhatnád! – kiabáltam be a szobájába, miközben az idegent figyeltem, aki a nappaliban téblábolt.

-          Szerintem meg nem fogom! – válaszolt és már ki is tárta az ajtót. Egy fekete mini ruha volt rajta egy magas sarkúval. Igen, a ruhatárát teljesen lecserélte.

-          Lo! – húztam fel a szemöldökömet.

-          Cameron, inkább lazíts te is! Gyere velünk, táncolj, keress magadnak valakit. – bökdösött oldalba. Igen, a ruháin kívül, újabb szokásai is lettek.

-          Kösz, nem. – ráztam meg a fejem. A fickó teljesen természetesen jött ki a nappaliból.

-          Igen, öcskös. Gyere és lazulj! – nyitotta ki az ajtót. Felvontam a szemöldökömet, hogy mégis kinek érzi magát, hogy így beszél velem.

-          Először is, nem vagyok az öcséd! Másodszor pedig ne szólj hozzám! Harmadszor, hozom a kabátomat, mert ha rajtad múlik, akár meg is ölhetik a nővéremet, mivel annyira kész vagy pajtás, hogy undorodok rád nézni is. – fintorogtam. Látszott a srácon, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de nem érdekelt. Rossz hatással volt a nővéremre.

-          Ez a beszéd! – ujjongott a nővérem és kiszaladt az utcára. Felkaptam a cipőmet meg a kabátomat és siettem a nővérem után.

A második egymáshoz dörgölőzős óra után, már kezdett elegem lenni. És tudtam, Lo is így lenne vele, ha normális körülmények lennének. De hát itt már semmi sem volt normális. Elsősorban persze a nővérem. Teljes fordulatot vett az élete, amióta Louis kitolt vele. És, ahelyett, hogy talpra állt volna, inkább csúszik lefelé. Egyre lejjebb.
Lorelai-t egy pillanatra sem vesztettem szem elől, mert a végén, még itt esnének neki. Számomra egyetlen érdekes arc sem volt ezen a helyen. Mindenki úgy táncolt a másikkal, hogy nyilvánvaló volt, vagy régóta ismerik egymást és csak azért vannak itt, hogy feldobják egy kicsit a szürke hétköznapokat, vagy azért, mert még nem ismerik egymást, de szeretnének egy tartalmas éjszakát együtt tölteni. És jelen állás szerint, én voltam az egyetlen egyedülálló.

-          Szia! Leülhetek ide? – kérdezte egy nálam alacsonyabb srác. Az általa pásztázott bárszékre néztem.

-          Persze. – bólintottam. Érdekelt is engem, hogy hova ül. Arrébb álltam, hogy több kérdése még véletlenül se legyen.

-          Amúgy Dominic vagyok. – jelentette ki. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Jól szemügyre vettem, mivel nem tudtam hova tenni ezt a fiút.

-          Cameron. – mondtam ki a nevemet, olyan hangsúllyal, amiből érződött, hogy számomra ennyi volt a beszélgetés.

-          Kérsz valamit inni? Már órák óta itt támasztod a pultot, biztos megszomjaztál. – mosolygott rám. Egy pillanatra el is bűvölt, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. És ő valószínűleg nem olyan, mint én.

-          Figyelj, én nem azért jöttem, hogy barátkozzak. Nem kérek inni. Egyszerűen, csak a nővérem miatt vagyok itt. – böktem a táncikáló Lo felé. Dominic arra fordult.

-          Ismerem őt. Hidd el, tud magára vigyázni. Rendszerint hátul… - nyelt egy nagyot. – Mindegy. – nyelte le a mondandóját. Furcsán néztem rá. Kíváncsi sem voltam rá, hogy mit csinál a nővérem hátul. Ma biztos, hogy nem lesz semmi.

-          Hagyjuk ezt. – ráztam meg a fejemet és már indultam volna Lore-hoz, hogy rábeszéljem, menjünk inkább haza. De mire újra odanéztem a táncoló tömeg felé, ő már sehol sem volt. – Hol van? – kérdeztem Dominic-től.

-          Nem tudom. – rántotta meg a vállát. Összeráncoltam a homlokomat.   

-          Direkt csináltad, ugye? Azért jöttél ide beszélgetni, hogy ő közben le tudjon lépni. – gyanúsítottam meg úgy, hogy tulajdonképpen nem is ismertem ezt a srácot. Úgy csináltam, mintha ez egy összeesküvés lenne ellenem.

-          Nem, dehogy. – rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele, nem is érdekelt, hogy mit mond. Elindultam arra, amerre az előbb, mutatott. Hátra.

A zene a folyosón, amerre eljöttem már csak dübörgött. Valahogy émelyítő volt. Mintha a gyomromat ütötték volna. Aztán egy undorító dohszag társult hozzá, amitől szó szerint felkavarodott a gyomrom. Egyre kevesebb fény volt, ahogy haladtam előre, de Lorelai még sehol sem volt. Pár lépés után aztán halk beszélgetést hallottam meg. Ezer közül is felismerem Lo hangját. Elborzadtam, ahogy arra gondoltam, hogy a nővérem itt, ezen a koszos helyen képes egy idegennel összegabalyodni. Egy pillanat alatt fordultam háttal és hagytam magam mögött ezt az egészet. Nem érdekelt, mi történik ott, nem akartam megakadályozni. Na jó, szerettem volna, de nem ment. Nem vitt rá a lélek, hogy így lássam a testvéremet.
Az utcán ácsorogva, hívtam egy taxit. Bosszantott ez a kialakult helyzet. Utáltam, hogy nem tudtam semmit sem tenni a nővéremért, de bele kellett nyugodnom. Ha ő nem szeretne változást és neki így jó, akkor sajnos nem tudok semmit sem tenni érte.
A taxi mondhatni gyorsan megérkezett és én már beszállás közben diktáltam a címet. Olyan hirtelen érkezett meg velem az autó a házunkig, hogy szinte csak egy pillanatnak tűnt. Pedig egész végig gondolkoztam. És nem keveset. És, amilyen döntésre jutottam, azzal talán egy kicsit észhez fogom téríteni a nővéremet. Vagy talán végképp földbe fogom döngölni őt.

LORELAI DONOVAN

Reggel öt körül nyitottam be a lakásomba. Egészen addig nem vettem észre semmi furcsaságot, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót és nem mentem a konyhába. Mindent megtettem volna egy nagy pohár vízért, de nem jutottam el addig, mert egy kék szempárba ütköztem előtte. Összehúztam a szemöldökeimet. Nem akartam ezt az embert itt látni. Sem a házamban sem pedig a közelemben.

-          Mit keresel te itt? – kérdeztem a lehető leggorombábban. Ez a helyzet csak tett még egy lapáttal a kedvemre, ami most a fáradtság miatt amúgy is rossz volt.

-          Cameron hívott fel. Éjjel. – állt fel a székről. Felhúztam a szemöldökömet. El ne felejtsem megköszönni neki.

-          Remek. És ő hol van? – kérdeztem rá. Furcsa volt, hogy nem volt a cipője a bejáratnál, de most már tudom, miért tűnt el a cipőjével együtt ő is.

-          Éjjel hívott, hogy segítsek neki csomagolni. – piszkálgatta a kezeit. Jó, azért ennyire nem haragszom rá, hogy csomagolnia kelljen. – Tudod, amikor azt mondta, hogy megváltoztál, nem hittem neki. De most már értem, mire gondolt. – nézett végig rajtam. – Ezt neked küldte. – nyúlt a zsebébe, amiből egy borítékot vett elő. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Mi a fene folyik itt?

-          Mintha nem tudnád, miért változtam meg. – grimaszoltam, miközben kikaptam a kezéből a papírt.

-          Lore! Sajnálom, ami történt, de ez nem magyarázat arra, amit csinálsz. – nagyra nőttek a szemeim. Még, hogy sajnálja.

-          Az én életem. – morogtam. Most Louis ráncolta a homlokát. Kinyitottam a borítékot és gyorsan átfutottam a sorokat. – Te ültetted a bogarat a fülébe. Igaz? – néztem Louis-ra, aki értetlenül csóválta a fejét.

-          Bármi is van a levélben, jó oka volt, hogy elköltözött innen. – vágta a fejemhez. A szemöldökeim a homlokom közepéig csúsztak.

-          Minden rendben volt, amíg a képbe nem kerültél! – mondtam hangosan. Louis mérgesen nézett rám.

-          Ne akard rám kenni, hogy lecsúsztál! – tördelte az ujjait. – Ugyanúgy akartad azt az egészet, ahogy én. Mondtam, hogy sajnálom, hogy olyan hirtelen le kellett lépnem, de nem tehettem mást! – motyogta. Vissza kellett magamat fognom, hogy ne nevessem ki hangosan.

-          Ez hülyeség! Legalább ne próbáld kimenteni magad. Nem azzal volt bajom, hogy leléptél. Nyilvánvalóan én is ugyanúgy cselekedtem volna, ha a fiamról van szó. Hanem az azt követő üzenetet. – kiabáltam. A levelet mérgemben a zsebembe gyűrtem és most örülhetett Louis, hogy nem akartam hozzá se nyúlni, mert menten megfojtottam volna. – Megnyugtatlak, nem vagyok terhes.

-          Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte ártatlanul. Ügyes volt, majdnem elhittem neki, hogy fogalma sincs semmiről.

-          Louis! Ne csináld ezt! Tudod nagyon jól! – töltöttem magamnak remegő kezekkel vizet egy pohárba, aminek a fele így a pulton landolt.

-          Nem, nem tudom. – támaszkodott meg a szék háttámláján. – Miről beszélsz? – kérdezte sokkal nyugodtabban. Felsóhajtottam és elővettem a telefonomat.

-          Erről. – dugtam az orra elé a tőle kapott sms-t. Louis sokszor átfutotta a szemével.

-          Ezt nem én írtam. – mondta halkan.

-          Ugyan már! Most pedig, ha kérhetlek, szeretnék lefeküdni. Szóval… - mutattam az ajtóra.

-          Lore… Komolyan mondtam. – állt meg az ajtóban. Felnéztem rá, a szemei mintha igazat mondtak volna, de nem voltam képes hinni neki.

-          Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet. Louis felsóhajtott és végre elindult az ajtó felé.

-          Rendben, de ha rám haragszol is, az öcsédért változtass a dolgaidon. – nyitotta ki az ajtót. Felhorkantottam és már csaptam is rá az ajtót.

Beálltam a zuhany alá, mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre. Nem vagyok büszke arra, hogy már megint ez történt, de egy ideje már nem így fogtam fel. Nekem voltak azok az emberek egy éjszakás kalandok és nem fordítva. Louis egy életre mély nyomot hagyott bennem. Amit soha nem fog tudni jóvátenni.
Egész délelőtt próbáltam hívni Cameron-t, még ha ő külön leírta nekem, hogy ne tegyem, mert nem kíváncsi rám. Vagyis az életvitelemre. Tudtam jól, hogy nem tetszik neki, ahogy újabban élek, de ezt nem gondoltam volna, hogy magamra is hagy.
Délután kettőkor aztán utolsó sikertelen próbálkozásom után, végleg feladtam. Lehet, hogy Cameron, most lépett helyesen. Lehet, pont így lesz neki a legjobb. Távol tőlem.

LOUIS TOMLINSON

Meglepett, ahogy láttam Lorelai-t. Azt hittem, Cameron túloz, amikor azt mondta, a nővére nincs éppen a toppon. Soha nem gondoltam, hogy így fogom látni Lore-t. Szöges ellentéte annak, amilyen volt. Soha nem hittem, hogy majd ő reggel fog haza járni. Vagy, ahogy Cameron mondta, minden nap mással jön össze. Nem tudtam eldönteni, hogy Lore most éli lázadó korszakát, amit eddig nem tudott, vagy tényleg, ennyire megbántottam. Akaratomon kívül, mert azt az üzenetet nem én írtam neki. De van egy nagyon jó tippem, hogy ki volt. És arra is, hogy miért.
Otthon csak azért nem csaptam be az ajtót, mert a fiam valószínűleg aludt. Briana a konyhában volt, főzött valamit. Újabban ez volt a hobbija. Úgy viselkedett, mintha egy család lennénk és állandóan vacsorával várt. Reggel kávét csinált. És én hagytam neki, hogy egy idilli családképét mutassa. Ezt én rontottam el. Hagytam, hogy egy tévhitben ringassa magát.

-          Briana. – ültem le a kanapéra. Briana mosolyogva huppant le velem szembe a fotelbe. – Beszélnünk kell! – sóhajtottam. Már annyiszor beszéltem erről neki és annyiszor bólogatott értelmesen a dolgokra.

-          Hűha! Ez elég ijesztően hangzik. – nevetgélt. Felhúztam a szemöldökömet. Mintha csak érezné a vesztét.

-          Nem, nem az. – ráztam meg a fejemet. – Egy kérdésem van csak. – Briana elkomolyodott. Rájött, hogy nem egy vidám beszélgetés lesz. – Szóval… Beszéltem Lorelai-jal. El kell mondjam nagyon nehezen tudtam, mert nagyon megharagudott rám. És, tudod miért? Mert kapott egy üzenetet. És itt jön a kérdés. Te küldtél az én telefonomról az én nevemben sms-t neki? – kérdeztem rá. Briana, mint akit leforráztak, úgy pislogott rám.

-          Én… Sajnálom. Én nem akartam, csak… - piszkálgatta a körmeit. Felhúztam a szemöldökeimet és igazából nem vágytam arra, hogy megmagyarázza. Jól tudtam, miért tette.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor. Mi ketten sosem leszünk egy pár. Párszor randiztunk és született egygyönyörű kisfiúnk, de ennél több köztünk nincs. Nem hittem, hogy egyszer képes leszel ilyenhez folyamodni. Kezdjük ott, hogy megfenyegetsz azzal, hogy eltűnsz a fiammal együtt. – sóhajtottam. Ez volt az ok, hogy faképnél hagytam Lore-t, miután lefeküdtünk egymással. Persze, ez is egy hazugság volt, de Briana-nál már nem lehet tudni. – Csak, hogy tudd, Lore annyira kikészült, hogy teljesen kifordult magából. – néztem Briana-ra, akinek az arca egyik pillanatról a másikra változott meg sajnálkozóból bosszússá.

-          Azért csináltam, mert a fiunknak rendes családban kell felnőnie. Nem érdekel Lorelai. Szerinted, én mit éreztem, amikor közöltem veled, hogy terhes vagyok, tepedig azt mondtad, hogy jól van, mindenben segítesz, kifizetsz minden orvosi vizsgálatot, mindenben támogatod Freddie-t, de nem leszel mellettem? Szerinted, én nem törtem össze? Dehogynem! Csak nekem ott volt Freddie, aki miatt félre tettem mindent. Úgy tettem, mintha ez mind elég lenne. Mert valójában elég is volt. Freddie-nek igen. És nekem ez a legfontosabb. De közben beléd szerettem. Már a második randinkon. – mondta könnyes szemekkel. Sajnáltam Briana-t. Jól tudtam, hogy mindez így van és sajnos igaz is volt. De nem gondoltam, hogy kéne áltatnom a szerelmemmel.

-          Tudom, de meg kell értened, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Hazudnék, ha együtt lennék veled úgy, hogy nem érzek semmit irántad a puszta szeretetnél. – nyögtem ki. Briana arca egyre jobban eltorzult. Tudtam, hogy újra és újra megsértem, de nem tehettem mást. Nem volt rendjén, hogy keresztbe tesz nekem.

-          Tudom. De az én érzéseimen ez akkor sem változtat. Egyáltalán nem tetszik, ha máslányokkal látlak. És az sem tetszik, hogy olyan jól elvannak Freddie-vel. – nyögte ki. Eddig csak Lore-t mutattam be Freddie-nek. Senki mást.

-          Én megértem, amit mondasz, de ezt akkor sem teheted. – csóváltam meg a fejem. Briana rám nézett. Szemei már vörösek voltak.

-          Rendben Lou. Akkor holnap elköltözöm. – törölte meg a szemeit. – Freddie-t ugyanúgy láthatod, amikor csak szeretnéd. De meg kell értened, ha egy házban vagyunk, nem érzem jól magam. Már csak azért sem, mert nem bírom elviselni, ha mással látlak. – mondta rekedtes hangon. – Csak arra kérlek, Freddie-t ne tedd ki a kósza kalandjaidnak. – állt fel a fotelből. Figyeltem, ahogy szomorúan, összetörten elmegy mellettem.

-          Sajnálom Briana. – szóltam utána. Briana a lépcső első fokán állt meg, amikor oda pillantottam.

-          Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. – hullott le még egy könnycsepp, most a lépcsőn lévő szőnyegre.

Még megnéztem Freddie-t ésújra rácsodálkoztam, milyen tökéletes. Békésen szuszogott és teljesen szétterült az ágyában. Ilyenkor örültem, hogy még kicsi és semmit nem kell neki különösebben elmagyarázni. Neki mindig lesz apukája és anyukája, ha külön is, de lesz. Az pedig biztos, hogy pár év múlva, lesz vele egy nagyon komoly beszélgetésem, hogy miért így alakultak a dolgok. De most még az a legfontosabb dolga, hogy felhőtlenül boldog legyen. És tudom, nem csak én teszek ezért meg mindent.
Megigazítottam a takarót a fiamon és halkan kiosontam a szobájából. Nehezen tudtam magára hagyni, órák hosszat képes voltam gyönyörködni benne.
Ahogy becsuktam a szobája ajtaját már is elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Cameron-t, hogy beszéltem a nővérével, de nem hiszem, hogy jobb belátásra bírtam. De a vonal túlsó végén nem a megszokott vidám hangot hallottam, hanem egy meggyötört, szinte néma hang szólt. És, nem a nap folyamán történtek miatt volt. Nem tudtam kibogozni, hogy mit is akar mondani Cameron, ezért felhívtam Harry-t, akinél most vendégeskedett. Ő is csak a lényeget tudta elmondani.
Nagy baj történt.

CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET